2017. február 22., szerda

Hogyan neveljünk toleránsakat?



Régen azt mondták az öregek bölcs tanácsként a fiatalabbaknak, hogy a gyermeknevelés olyan, mint a kertészkedés. A jó gazda, ha azt szeretné, hogy a kis facsemete egyszer majd gyümölcsöt hozzon, akkor nyesegetni kell az ágait, letörni a vad hajtásokat, hogy felnőve élvezhessük zamatos termését. De ez nem trendi módszer egy ideje. 
Van egy új – egyre szélesebb körben megfigyelhető jelenség – a hagyjuk a gyereket érvényesülni, ahogy ő akarja. 
Egyre többen cikkeznek viszont arról, - még angol tudósok csoportja is!!! - hogy mégsem vezet jóra ez a bizonyos mindent megengedő liberális nevelési módszer, amely egyre divatosabb némely szülők körében. A némely szülőkön én vagy a lusta- vagy a kötélidegzettel rendelkező szülőt értem. Vagy akinek minden mindegy. Mert vagy azért nem fegyelmezik a gyereket, mert ez a legegyszerűbb megoldás, vagy bizonyos elvek miatt. Itt jön a képbe a kötélidegzet: a továbbiakban birkózhatnak a következménnyel, a fejük tetejére növő gyermekkel. Minden szülő tapasztalta már, hogy a gyerekek –habitusuktól függetlenül - kivétel nélkül feszegetik a határaikat, hogy kinél meddig mehetnek el és hol van az a bizonyos ne tovább! Ahol rés van a pajzson, azt ki is használják, és egyre kezelhetetlenebbekké válnak. 

Ami miatt előtérbe került mostanában ez a téma, annak az az oka, hogy ezek a gyerekek felnőve nehezen illeszkednek be különböző csoportokba, kevésbé együttműködőek és egyre gyakrabban szorulnak segítségre mentálisan. Úgy nőttek föl, hogy mindent megtehettek. Családjuk világának ők álltak a középpontjában. Onnan kikerülve azonban jönnek a pofonok az élettől. Rádöbbennek, hogy ez a való világ mégsem csak körülöttük forog. Ezért lenne fontos a szociális érzékenység, az odafigyelés másokra.

Mivel a szakemberek szerint egyre több jel mutat abba az irányba, hogy abból lesz sikeres és boldog ember, aki jól tud együttműködni másokkal, már az oktatásban is új módszereket vezetnek be. Például a kooperatív tanulási forma keretében a gyerekek kis csoportokban dolgoznak, tanulnak együtt. A hangsúly a közös munkán – és problémamegoldáson van. A gyengébben teljesítő tanulók esélyt kapnak, hogy ne maradjanak le, a jobb képességűek tanítva tanulhatnak, így tudásuk mélyebbé válik. Sikerük a csoport sikere, de egyénileg is motiváltakká válnak. Erősödik a kritikai érzékük és a szociális érzékenységük.


De mégis csak az élet a legnagyobb tanítómester: 
A napokban egy pesti legenda jár szájról szájra. Azt mondják, tényleg megtörtént az eset valamelyik villamoson. Egy anyuka a kisfiával az ölében ült szemben egy idős hölggyel. A gyerek folyamatosan kalimpált a lábával, akaratlanul is rugdosva a nénit. Őt mindez láthatóan nagyon zavarta, de nem szólt rögtön, hisz a gyerek egészen kisfiú még. Inkább próbált szegényke hátrébb húzódni, hátha nem ér el odáig a gyerek lába. De a rugdosás tovább folytatódott, az anya pedig nagyon nem akarta észrevenni, mi történik. A néni udvariasan megszólította az anyát:
„- Elnézést, kedves, de a kisfiú folyamatosan rugdossa a lábamat, és ez már az én koromban nem tréfa, eltalál egy csontot, vagy egy eret, akkor lehet, hogy járni sem fogok tudni. Legyen szíves, szóljon rá.”
„Csak nem gondolja, hogy pont egy ilyen vénasszony miatt fogom korlátozni a gyerekemet! Foglalkozzon a saját dolgával, ne engem oktasson!” – kiabált rá a nő.
A villamoson mindenki megdöbbenéssel hallgatta végig a jelenetet, majd egy rocker fiú (acélbetétes bakancs, tar frizura, bőrkabát) kivette a szájából a rágót, és az anya hajába nyomta. Majd közömbös hangon odaszólt:
"- Engem se korlátoztak gyerekkoromban!"  Az anyuka arckifejezése egy teljes hétre feldobta a jelenlévők hangulatát.


 Lejegyezte: Vica



A kép forrása:  stocksnap.io.