2014. október 29., szerda

Halottak napja

Ilyen volt, ilyen lett...

Mikor kislány voltam, november elsején alkonyatkor szüleimmel mindig elindultunk a temetőbe. Ez akkor olyan természetes volt. Már reggel nagyon vártam az indulást, először csak azt, hogy biciklire üljünk és magunkhoz vegyük a virágokat, a sok gyertyát, gyufát, aztán már azt is nagyon vártam, ahogy nagyobb lettem, hogy én gyújthassam meg az emlékezés gyertyáit.
Manapság semmiért, senkiért nem ülök ezen a napon ész nélkül autóba, nem araszolok, nem keresek  parkolót, nem húzom fel magam a virágok árain, és az emberek viselkedésén, és a bicikli, a távolság miatt, eszembe sem jut.

Régen sötétedésre mindig kint voltunk a temetőben, már messziről látszottak a fények, és a csendben halkan beszélgető, sétáló emberek sokasága. A viasz, a koszorúk, a "krizantinok" egyvelege érdekes, jellegzetes illatkompozíciót alkotott. Ma valahogy a gyertyák és a virágok illata sem ugyanaz. És hol van a gyertya, ami hol elaludt, hol eldőlt gyújtás után? Ma már a hiperekben akár 72 órán át világító mécsesek kaphatók. Sőt, gyufa sem kell, mert ledes megoldás is van. Minden, amit a pénztárcánk elbír...

Akkor a családi történetek koronázták meg a napot, melyeket lélegzet visszafojtva hallgattam, akármilyen szomorúak voltak. Mesék, amelyek olyan emberekről szóltak, akiket nem volt módom ismerni, de ők mégis hozzám tartoztak.
Például a nagypapám testvérének története, aki csak 22 éves volt mikor meghalt, a hivatalos verzió szerint öngyilkos lett, de mindenki tudta a családban, hogy nem lőhette magát fejbe, mert a bemeneti nyílás jobbról balra haladt, ő pedig balkezes volt. Hogy mi történhetett? Erről is voltak elképzelések, hiszen a katona lévén sok magas rangú felettesének adott kölcsön sok-sok pengőt, és sokan nem tudták, vagy nem szerették volna visszafizetni.
Aztán ott volt anyukám nagynénje, aki orvosként dolgozott egy kórházban. Sebész volt, abban az időben, amikor nagyon kevés nő választhatta ezt a hivatást. Az ő szép története így szólt: egyetlen olyan esete volt a sok gyógyítással eltöltött évei alatt, amikor ki kellett mennie a műtőből, mert képtelen volt végig csinálni azt, amit elvártak tőle: amikor le kellett volna vágnia egy három éves kisfiú lábát. Nem tudta megtenni, átadta a szikét egy másik orvosnak.

Nyilván mindenkinek vannak ehhez hasonló emlékei történetei, amit gyermekként szüleitől, nagyszüleitől hallott ezen a napon. Én ezeket a történeteket azóta is őrzöm, és elmondtam annak idején lányaimnak is; és nekik már jöttek ezekhez újabb, igaz mesék is... és nem mind a szebbik fajtából.

Szívemből sajnálom hogy életem annyi, de annyi pontján azt érzem, hogy ennek nem így kéne történnie.... Ilyen ez a megemlékezés is, mert már ez sem olyan, mint régen… A családi megemlékezésre most már vagy november 1 előtt, vagy utána egy-két héttel megyünk ki a temetőbe. Bár új szokásként a szeretteinkre való emlékezésképpen tökembereket szoktunk faragni erre a napra, és azokat helyezzük el a kertben. És igen, ezekbe olyan mécsest teszünk, ami 72 órán át bírja…

Bárhogy, és bárhol, de ezen a napon apró fényt kell gyújtanunk elhunyt szeretteink emlékére, és mesélni a történeteiket, hogy a szép vagy kevésbé szép mesék fennmaradjanak, hiszen ezzel tartoznak ők hozzánk, mi pedig ezzel tartozunk nekik!





lejegyezte: tintaflinta