2014. október 1., szerda

Elköltöztem


Igen, elköltöztem. 

Hogy hová? Egy jó pár hónap tapasztalatai szerint oda, ahol - jelző lámpa ide, jelző lámpa oda -, minden gyalogos akkor megy át az úttesten, amikor tud. Ahol senkinek nem fordul meg a fejében, hogy átférkőzzön két parkoló autó között, mert lehetetlen elférni, ahol nem Isten ellen való vétek finoman megkoccantani parkolás közben az előtted és mögötted álló lökhárítóját, ahol rengeteg a körforgalom, melynek haladási szabályait leginkább az élet írja.

Oda, ahol a buszra mindenki az első ajtón száll fel és köszön a buszvezetőnek, ahol a buszvezető fogadja a felszállók köszönéseit és mosolyog, megvárja a rohanókat és ahol maga a busz is percre pontosan, a jelző tábla szerint érkezik meg, nem siet, nem késik.

Oda, ahol nem lehet petrezselyem gyökeret, karalábét venni, ahol a tejföl, a tehéntúró nem alapélelmiszer, kenyeret csak magosat vagy csupa karés-ropogósát árulnak, de sajtból, borból több száz, salátából több tucat fajta virít a polcokon.

Oda, ahol az adófizetők pénzéből naponta összeszedik az lehullott leveleket, lemossák a járdákat, ahol valaki mindig csinosít, fúr-farag, fűrészel vagy szivattyúz és ahol a parkban azt táblázzák ki, ha szabad a fűre lépés.

Oda, ahol az apukák viszik reggel a gyerekeket iskolába és ahol a gyerekek szerdán egész nap, de legalább délután szabadok. Ahol az ovikban komoly munka folyik, a 3-4 éves írni tanul és számol, de versikéből, dalocskából lényegesen kevesebbet tud. Ahol nincs gyerek-menü a jobb éttermekben, s ahol a pincér nagyon görbén néz rád, ha sült krumplit kérsz kecsappal.

Jó itt?

Nem tudom.

Más.



lejegyezte: ebarátnőm