Menni vagy nem menni...

... nyugdíjba. Ez az én - dilemmám immár jó néhány éve. 

Először elmehettem volna 57 éves koromban - előrehozott nyugdíjba -, de nem mentem. Nem mentem magamért, és most már biztosan tudom, hogy a kilenc évvel fiatalabb párom miatt sem mentem. Azt gondoltam, hogy biztosan nem szívesen vette volna, hogy a barátnője nyugdíjas. Akkor ez volt egyik szempont, de nem az elsődleges. 

A nyugdíjtól való félelmem kísér, mióta közel került maga a lehetőség. 

Aztán elmehettem volna a "40 éves" rendelettel. Amióta kiadták, bármikor elmehettem volna, de nem mentem. Most pedig már 62 éves leszek és itt az öregségi nyugdíjkorhatár. A félelmem egyre csak nő. Úgy félek tőle, mint ördög a tömjénfüsttől.

Tudok mondani okokat, de a valós félelmemet nem tudom igazán szavakba önteni. Félek, mert nem tudom elképzelni magam nyugdíjas nénikének. Ez persze nevetséges. Valószínűleg sosem leszek nénike. Én nem vagyok az a nénike típus. Olyan leszek, mint öreg barátnőm, aki után még mind a mai napig megfordulnak a férfiak, pedig már elmúlt 80 éves. 

Aztán, egész életemben fontos volt a munka, sosem engedtem meg magamnak még azt sem, hogy beteg legyek. Hitem szerint a munka a felnőttség egyik fokmérője, az önállóság záloga. Az édesanyám tanított meg a munka szeretetére, tiszteletére. Az unokázás lehetősége sem kecsegtet. Sajnos unokám sosem lesz, legfeljebb fogadott. Az élet ezt a szerepet nem adta meg nekem. Biztosan én is hozzájárultam a döntéseimmel, de így alakult. A kötés-horgolás a fiatalkorom tevékenysége volt, már nem hiszem, hogy lenne hozzá türelmem, s kinek is csinálnék szépséges holmikat. Valahogy nehezen találom, hogy mivel is tölteném okosan a napjaimat, mivel lehetnék még fontos, hasznos. 

Azt hittem mindez idáig, hogy ez csak az én problémám és összehasonlítottam magam azokkal a kortársaimmal, akik alig várják, hogy már élvezzék a nyugodt nyugdíjas éveket. Sosem értettem meg őket. De a minap hallottam egy rádióműsort „kényszernyugdíjba” küldött pedagógusokkal, s valahogy - a műsor kapcsán - az egész alapprobléma megint más megvilágításba került. Nekik a félelmeik abból fakadnak, hogy még csak fel sem tudják fogni, hogy mi történik velük. Ők sem akarnak nyugdíjba menni, de nekik muszáj. (Ez nagy különbség az én hezitálásomhoz képest, ahol a döntés az enyém.) Ők már megkapták azt is a fiatalabb kollégáiktól, hogy ne legyenek olyan önzők, menjenek el és adják át nekik a helyüket, hiszen ők most családfenntartók, nagyobb szükségük van az állásra. Szíven ütött ez a szó: „önző”. Ők is boncolgatták, vajon önző az ember, ha még szeretne a hivatásában dolgozni, még átadni a tudását, még van energiája és nem szeretne megöregedni, szakmailag leírni magát?

Biztosan igazuk van a fiataloknak is, próbáltam őket megérteni. Én is önző lennék? Hiszen a helyemre két fiatalt is fel tudnak venni. (A valóságban mindannyian tudjuk, hogy ez bizony nem így lenne. - Se a helyemre se az övékre nagy valószínűséggel nem vesznek majd fel senkit, mert költségcsökkentés a fő irány manapság.) Mégis önző lennék? Azért mert nagyon élvezem, hogy két nyelven dolgozom, nem is akármilyen színvonalon? Hogy tartom a tempót a fiatalokkal, igaz, már néha-néha érzem a generációs szakadékot. A kollégáim, a főnökeim egyre fiatalabbak. Értek a számítógéphez, követem a világ változását, de már sok mindennel nem tudok én sem azonosulni. Önző vagyok tehát, ha nem megyek el csak azért, mert hiszem, hogy még van itt tennivalóm, és mert van bennem egy görcs a jövőt illetően?

Olyan jó lenne erre választ kapni valakitől. De tudom, bárki bármit mond, a döntést magamnak kell meghozni. 

Azt is tudom, hogy ha az eszemre hallgatok, elmegyek az idén. ... de vajon nem fogom-e majd azt gondolni, hogy talán mégsem kellett volna elsietnem...

Talán mégiscsak szavakba kell öntenem és ki kell hangosan mondanom: visszafordíthatatlanul lezárul egy aktív korszak az életemben és beköszönt egy másik, amely lehet bármily szép, már máshová mutat.

Nehéz meghoznom a döntést.

lejegyezte: egy kedves vendégünk