2014. október 15., szerda

Segíthetek? Vajon, tényleg segíthetek?

Általában nem nagyon akarok erről beszélni, annyira... személyes, pedig olyan fontos lenne. Tudom. Nem nekem és nem neked, hanem például a szomszédodban lakóknak, akikre a minap panaszkodtál. Azt mondod, gyakran áthallod a kiabálást. Éjszaka későn jön haza a pasi és ilyenkor elindul a műsor. Előbb csak csapkodás, aztán jön a sírás és az ordítozás, aztán ismét tompa zajok. Vajon ki üt... és mit, vagy kit? Ó igen, és a kisgyerek… persze, megértem, ezt a legnehezebb elviselni, egy kisgyerek kétségbeesett szívszaggató zokogását. Azt mondod, nem tudod, mit tegyél: be nem kopoghatsz, nem nyithatsz rájuk és a rendőröket sem hívhatod ki… De ezt tétlenül hallgatni…

Hát, pedig tégy valamit, mert ott segítségre van szükség! Hogy honnan tudom? Elmesélem:

Fiatal voltam, szép és bohó egyetemistaként egy call-centerben dolgoztam, hogy legyen egy kis zsebpénzem. Szerettem bejárni, imádtam a nyüzsgését. Már amikor felvettek, megakadt a szemem egy jóvágású, magas, impozáns pasin. Aztán kiderült, hogy ő a sztár. Sármos, okos – a második diplomáját szerzi éppen, tehetséges - egy banda gitárosa, és a legsikeresebb üzletkötő a csapatban. Valahogy egymás mellé sodródtunk egy céges bulin és akkor az is világossá vált, hogy jó fej. Olyan klassz volt vele beszélgetni, szinte egymás szájából vettük ki a szavakat, lépésről-lépésre egyre közelebb kerültünk egymáshoz és én tudtam: ő a NAGY Ő. Nincs kecmec: ez a nagybetűs szerelem. Szédületes érzés volt, állandóan lebegtem a föld felett, minden rózsaszínben úszott és madarat lehetett velem fogatni. Tényleg. És tudod mi volt a legjobb az egészben: hogy mindezt ketten műveltük, kéz a kézben: együtt lebegtünk, együtt leheltük-törülgettük tisztára a rózsaszín szemüvegünket és együtt fogdostuk a madarakat. Csodás félév volt! Tudtam, ennek soha nem lesz vége: megtaláltam, rám talált, így maradunk; ásó, kapa s nagyharang. Terveztük az esküvőt, kaptam gyönyörű eljegyzési gyűrűt, mi tényleg imádtuk egymást. 

Egyik délután ledőltem aludni, megérkezett és nem volt nála a kulcsa. Kopogott, nem hallottam meg egyből, aztán ököllel verte az ajtót. Erre felébredtem és odatámolyogtam az ajtóhoz, hogy beengedjem. Kinyitottam az ajtót és a „helló édes, hazajöttem” csók helyett arcon csapott. Azt az érzést, nem tudom neked leírni. Kifordultam az ajtón, és meg sem álltam a barátnőm lakásáig. Végig sírtam az utat, azt hiszem, néhányszor el is kavarodtam kicsit, mert mire oda értem, ott vár a ház előtt. Megölelt, édesgetett, becézett és könyörgött, hogy ne tegyek vele ilyet többé. Ő csak engem szeret, de végtelenül felhúztam. Beláthatom, hogy nem tehetett mást, tényleg nem akar bántani, mert én vagyok az élete, de feldühítettem. Együtt sírtunk, aztán szépen megtörülte az orromat és hazavezetett. Otthon jeget tett az arcomra, és másnap ő tette fel a sminkemet - hogy tökéletesen láthatatlanná tegyük az előző nap nyomait -. Nem részletezem, ez csak az első alkalom volt. Az esetek egyre gyakoribbak lettek. Mindig akadt valami, hol a „kivel szemeztél az este”, hol a „mért nincs itthon sör”, hol a „már megint nem tiszta a kedvenc ingem” volt a kiindulási pont, aztán jöttek a jól irányzott ütések. Már én sem futottam el az első után, szembe szálltam vele, védtem magam és ütöttem ahol értem, de valahogy mindig én maradtam alul. Aztán jött a közös sírás, a bocsánatkérés és a „Miért teszed ezt velem Életem szerelme! Miért akasztasz ki folyton? Miért nem figyelsz egy kicsit jobban? Látod, mit tettem veled?” S aztán záró akkordként együtt kitaláltuk, hogyan tüntessük el a nyomokat. 

„A környezetünk”  - kérded - „mit szóltak mindehhez: a szomszédok, munkatársak, barátok, mert egy ilyen verekedés nem történhet lábujjhegyen, a smink alól ki-kivillan a feldagadt lilás-zöld hús?” A környezet - kérlek szépen - kussolt. Senki, de senki soha meg nem kérdezte, hogy „Hej, gyerekek! Mi ez a lárma?”, vagy „Hogy nézel te ki? Mi történt veled? Kell segítség?” Másfél év alatt soha, senki… Pedig alkalom lett volna bőven. Másfél év, igen kicsit több mint másfél év… Hogy miért maradtam? Szerettem. Legalábbis azt hittem, hogy szerettem… és olyan jó volt elbújni a karjaiba… és úgy voltam vele, hogy senki sem tökéletes, úgy ahogy én nem vagyok az; még Ő, a nagy Ő sem lehet igazán tökéletes. 

Aztán eljött az az este, az utolsó. Egy nagyon jól sikerült koncertjük után buliban voltunk és nagyon jól éreztük magunkat. Leszerződtették őket egy koncert sorozatra, én épp befejeztem egy fotósiskolát és azt terveztük, hogy még ezt az esküvő előtt végigcsináljuk. Ők majd játszanak én meg fényképezem őket, aztán kiadunk közösen egy hangos-képes könyvet. Haza értünk és megéhezett, kitalálta, hogy tojást süt. Én ledobtam a ruháimat és eldőltem a kanapén, ő kinn csörömpölt a konyhában. „Hol a tepsi?” kérdezte „Ahová tetted, édesem” mondtam nevetve. A következő kép már az volt, hogy beszorít a sarokba, két marokra fogja a hajamat és mindkét irányba csapkodja a fejemet a falba. Ordítottam, rúgtam, hadonásztam, mentettem az életemet.  Végül a jegygyűrű mentett meg, felszakította az arcán a bőrt, mire elengedett és  - máig sem értem, hogy hogy tudtam megtenni -, de kiszabadultam a lakásból. Csak felkaptam a táskámat és fehérneműben beugrottam a liftbe. Szerencsém volt, az autókulcsom mellett a táskámban volt a telefonom is. Bevágtam magam a kocsiba, bezártam az ajtókat és rendőrt hívtam. A mentő is jött. Nem tudom elmondani, milyen állapotban voltam. Elmúlt a szerelem. Egy pszichológus és egy ügyvéd - igen, nekem ketten kellettek ahhoz, hogy ezt ki is tudjam mondani. Neki egyik sem használt, talán a távol-tartási végzés egy kicsit visszafogta, de nem adta fel teljesen. Állandóan zaklatott. Ennek már jó pár éve. Én elköltöztem a városból, még az országból is, nem vagyok fenn közösségi oldalakon, titkosítva van minden elérhetőségem. Férjhez mentem egy szelíd emberhez, azt hiszem, most biztonságban vagyok, de még mindig vannak rossz éjszakáim, amikor vele álmodom. 


Talán, ha valaki az első alkalommal megkérdezte volna, hogy „Mi történt? Segíthetek?”, akkor az egész másképp alakul. Talán a szomszédban lakókon még segíthet egy egyszerű kérdés… talán… érdemes megpróbálni…

A kép szabad forrásból. 


Ha te is bántalmazott vagy, ne habozz, hívd a 112-t vagy a  a NANE segélyvonalát!
Ha még több releváns információra van szükséged, naprakészen megtalálod a linken
Az Újrakezdőknek pedig segítség ezen a linken.


 

lejegyezte: ebarátnőm