2014. november 19., szerda

A hálózat csapdájában

Hétköznap: mindenki ébren már, a reggeli elkészítve, gyerek sínre téve, "napi-betevő-reggeli-kávé" az asztalon, csak hogy jól induljon a nap és… net. Délelőtt: munkahely, napi meló, rengeteg tennivaló, pörgés jobbra, pörgés balra, intézkedés és új problémák generálása, aztán, úgy félidőben megpihenek egy kicsit - a jól kiérdemelt salátámmal es mellé egy kis… net. Délután: mielőtt beindulna a családi élet, végre egy kis  csevej a barátnémmal. Beérek a kávéházba, leadom a rendelést, s míg ideér Saci a kézmosásból egy kis…  net.  Este: az arra érdemesek ágyban, csendes pihenőn, a kedves valamin még szöszmötöl, s míg a pamlaghoz piszmogja magát egy jó kis esti összebújásra, addig….net. Nehogy bárki is azt higgye, hogy a hétvége más… Net a buszon, net a kádban, net a váróban és net a konyhámban; net mindenütt, ahol csak van egy kicsi térerő.


Miért kell ezt csinálni?
Igen, bevallom függővé váltam!
Jó ez nekem? Nem.
Abba akarom hagyni? Nem?
De miért?
Miért van erre szükségünk?
Mert függünk! Függünk a kapcsolatoktól, függünk az elismeréstől, függünk a szeretettől és függünk a saját exhibicionizmusunktól. Van irodalma ennek az addikciónak – hogy diagnosztikai szakszóval éljek – könyvtárnyi lassan, mert nem egyedi jelenség!


Elismerem, vannak jó oldalai – olyan emberekkel találkozom a neten, akikkel már hosszú évek óta nem, és a földrajzi távolság miatt azt hiszem, soha nem találkozhatnék újra. És most naprakészen tudom, hogy mi van vele, és látom, hogyan gyarapodik a családja, merre jár, mire büszke és hogy még humoránál van-e. Persze vannak dolgok, amik nem annyira érdekelnek, például a politikai meggyőződése vagy az, hogy épp milyen ezo-izé a menő nála, de ha tudni akarok róla általában, akkor ezeket a részinfókat célzottan nem kapcsolhatom ki a hír halmazból. Kicsit olyan, mint a valós élet: csak mindennel együtt kaphatom meg az embert. De mindenre van megoldás. Le tudom állítani a hírfolyamból  teljesen, és csak akkor látogatom meg, ha akarom – vigasztalom ilyenkor magam. A valós élethez képest itt annyi a különbség, hogy úgy bekukucskálhatok az életébe, hogy ő nem feltétlenül tud róla – nem szabadítom magamra – nem kell jópofizni és viszont-teregetni az én életem részleteit a kedves viszont-érdeklődésre. Igen, ez nem fair, de kényelmes. Apropó, én életem teregetése; az azért megnyugtató, hogy csak az megy ki, amit én akarok. (Vagy csak nem vagyok elég paranoid?) De azt az én ismerőseim is úgy szemlélik, ahogy ők akarják - mégiscsak egyensúlyos ez a dolog. Persze nagyon kell figyelni, mert néha jóhiszeműen belesétálhatok jól kieszelt marketing csavarokba és a nevem alatt, kéretlenül, tőlem idegen dolgok jelennek meg. Igen, ezt tudja: megnyugtat, kényelmes, láthatatlanságot nyújt, és oda visz, ahová akarom – mint az Ezeregy éjszakában.
Csakhogy, ha összeszámolom mennyi időm bánja…, többet vesz el tőlem, mint ezeregy éjszakát - a pihenő- és magán időmet, azokat a perceket, amikor magammal tudnék foglalkozni és néha azt is,  amikor a hozzám közelállókkal…

A csábítás nagy, az előnyök megszámlálhatatlanok és a hátrányok alig láthatóak-érezhetőek. Most
még…

lejegyezte: egy kedves vendégünk

Köszönjük a képet Bilibók Zsuzsának!