2014. november 23., vasárnap

Üzenet – (nincs tárgya)

Alig várta már a hírt. Nem ez volt élete legnagyobb eseménye, de tudta, hogy a barátjának milyen fontos és hogy az ő élete bizony megváltozik ettől. Szeretettel figyelte, ahogy korábban hosszasan készült az eseményre, aprólékosan eltervezett mindent. Legutóbb is azt újságolta, hogy minden rendben, csak az nagy Nap van hátra, de hamarosan... Napsugaras jókedv áradt a hangjából. Aztán csend. Persze, hiszen így volt megbeszélve, semmi elhamarkodott örömködés, jobb is, ha eleinte csak maga van, kell tudni időt adni, majd elérkezik a barátokkal való együtt örülésnek is az időpontja… Nagyon várta már a hírt!

Aztán egyszer csak jött egy elektronikus levél Tőle. Nem volt tárgya. Öt sor volt, s már az első sornál érezte, hogy a szíve megszakad… Nem, ez nem lehet igaz! Itt valami félreértés történhetett, nem ő írta vagy nem arról van szó, amire mind olyan nagyon vártak… de nem volt tévedés. A levél tömör volt és szívbemarkolóan egyszerű. „Én még életemben nem éreztem ilyen fájdalmat!”
Mit lehet erre mondani? Semmit. Nincsenek szavak! Ezt a fájdalmat át sem lehet érezni. Az ember torka elszorul és csak ül, ül, ül s könnyes szemmel addig bámulja a képernyőt, míg összemosódnak a szavak. „Mibaj?” kérdezi a belépő kedves. Nem is lehet válaszolni. Amikor megérti a pillantást és ránéz a képernyőre, rajta is látszik, hogy nem erre számított... – s ez a legkevesebb.
Mit lehet itt tenni? Felhívná. De ki az, aki veszi a bátorságot és belehallóz egy telefonba? Mert jó lenne, ha el tudná mondani, hogy „Istenem! Sajnálom! Itt vagyok, mit tehetek?” …és a túloldalon ki az, aki felveszi a telefont, ha egyáltalán van erre ereje s, ezekre azt tudja mondani, hogy „NINCS IGAZSÁG, Te nem sajnálhatod, mert nem tudhatod, hogy milyen! és Nem! Nem lehet itt már semmit tenni.” Ebbe az utolsó mondatba pedig bele lehet/kell halni!
Mert sok tragédia van. Van olyan, ami elviselhető, mert egy idő után tudunk felhozni észérveket ahhoz, hogy elviselhetővé tegyük, vagy mert van időnk rákészülni. Így is hasogató a fájdalom, de legalább napjaink, hónapjaink vagy éveink és érveink is vannak, vigasztalón. Van olyan, ami viszont ép ésszel elviselhetetlen, mert olyan sokat tettünk érte és annyira tökéletesnek tűnt minden, vagy mert olyan váratlanul, szinte a derült égből csapott le. Vagy egyszerűen, mert NEM IGAZSÁGOS.
Csak mormolja magában a vigasztaló szavakat, gondolatban édesgeti, becézgeti a barátját. Az égiektől megnyugvást, békét, áldást kíván, …kér, …. követel Neki. De leginkább szeretné visszalendíteni az idő kerekét, meg nem történté tenni azt, ami visszafordíthatatlan.


lejegyezte: ebarátnőm