2014. november 3., hétfő

Üres járat

Távoli zajok szűrődnek be az ablakon, közelebbieket enged át a nem túl jól záródó bejárati ajtó. Autók zúgnak el az utcán, mentő vagy tűzoltó száguld valahol jól hallhatóan életet menteni, zsibog a város. Ajtó csapódik, kisgyerek óbégat, bicikli ütődik a falnak, nyüzsögnek a lépcsőházban. Nappal a szomszédok zajai jól kivehetőek, a környezet zajosságában csöndesnek tűnik a lakás. Nincs benne hangosan ketyegő óra, nem szól a rádió.Csend van, várakozás teljes csend. A nappaliban ül és térdei között leeresztett kézzel a falat nézi, miközben ezek a gondolatok megfordulnak a fejében. Lassan ebédidő lesz, de ez is csak azért jut az eszébe, mert máskor ilyenkor a konyha vidám ritmusa vezeti a lakás-szinfóniát. Most csend van. Nagy, várakozás teli, szomorú csend.
Csak ül és némán mered a falra. Mit kellene tenni? Bizarr képek váltják egymást s közben valahol mélyen arra vár, hogy kattan a zár és kinyílik az ajtó... vagy legalább a telefonja megcsörren. Lehetetlen. A telefon lemerült. Nincs kiért és nincs miért újratölteni már vagy egy hete. A zár pedig…, nem is kattanhat, nemrégen cserélte. Egészen új.

… és mi lenne, ha felvenné az utcai ruháját és elindulna… Ő maga… vagy felvehetné a jobbikat, még ki is csíphetné magát egy kicsit… de minek? Kinek? Nincs értelme. Hiszen az övé volt az utolsó szó: „Hát akkor legyen VÉGE!” Aztán fa arccal és keményen összeszorított fogakkal végignézte ahogy pakol. Nem segített a bőröndöt kivinni, csak hagyta, hogy a könnyeivel küszködve húzza végig a futószőnyegen. Tétlenül hallgatta a kulcscsomó koppanását a konyhapulton, majd dacosan, szinte magának, de azért jól hallhatóan, dörmögte: „Viheted, zárat cseréltetek!”. Azóta itt a csend! Belül még egy darabig szólt a verkli: „Hogy képzeli! Hogy engedheti meg magának! Ilyen egy… nem is tudom minek nevezzem… Soha többet.., Legalább ezután…” de aztán egyre lassabban és halkabban szólt a belső hang, s aztán elhallgatott. Most csak csend van.

Lassan kihűlt a lakás. Eleinte azt hitte, hogy az őszi hidegek miatt. Feljebb vette a fűtést, meg ivott egy pohár konyakot, de nem használt. Mintha kiköltözött volna a tűz melege… és most már azt is világosan látja, hogy a színek is kezdenek megfakulni, olyan valószerűtlen, mint egy Boris Vian regényben. Csak érzi, hogy ez a világ így meleg, színek és a megszokott hangok nélkül idegen és nem az övé. Visszacsinálni nem lehet – a büszkesége nem engedi és ereje sincs hozzá; egy újba belevágni… – mikor? kivel? … és ha annak is ez lesz a vége? Mert ez lesz! Miért is lenne más?

Távoli zajok szűrődnek be az ablakon, egy kisiskolás csapat halad el a ház előtti járdán, a bezárt ajtón át az épp sétára induló szomszéd szobakutya ugatását hallja. Csend van a szobában, hideg és szürkeség. Előveszi a laptopját és becsatlakozik egy randivonalra.


Köszönjük a képet Manikónak:)
Hasonló hangulatú képekért látogass ide : http://www.facebook.com/ManikoPhotography






lejegyezte: ebarátnőm