2014. november 5., szerda

Smink és önbizalom



Tizennégy voltam, mikor egy nálam 2 évvel idősebb barátnőm hatására megvettem az első rúzsomat. Izgatottan vártam, hogy kipróbálhassam. Kíváncsi voltam, milyen változást fog hozni, hogy illik-e hozzám a választott szín és bevallom kicsit szorongtam amiatt, hogy mit szólnak majd a szüleim és a körülöttem élők.

Néhány évvel később, 18 évesen az akkori trendnek megfelelően, feketével kontúroztam a számat, sötétvörös vagy bordó rúzst húztam rá, erősen festettem a szemhéjamat és a szempilláimat, valamint alapoztam az arcomat. Akkor már nem érdekelt mit gondolnak mások, magam miatt sminkeltem, mert jobban éreztem magam az álarc, a renovált külső mögött. Nekem tetszett és talán a különbözni vágyás is belejátszott a döntésembe,
hogy vállalom az erős sminket hétköznap és alkalmakkor egyaránt.

Ma már nehezen tudnám elképzelni a fekete száj kontúrt. Leheletnyi szájfényen és egy kis szempillafestéken kívül semmilyen kence nincs rajtam hétköznap. Sőt, sokszor még ennyi sem. Inkább az "A la nature". De hogy jutottam idáig? - kérdezem magamtól. Most már különbözni sem akarok, sem kitűnni, sem magamnak tetszeni, semmi? Talán nem így kéne megközelíteni. Anno nem voltam benne biztos, hogy én értékes, valamire való ember vagyok, sőt szorongtam és kevésnek, kicsinek éreztem magam. Kimondhatom, nem volt semmi önbizalmam, nem hittem magamban, kerestem azt, aki vagyok.

Úgy jutottam el a fekete szájrúzstól a semmi sminkig, hogy ma már tudom, hogy mit érek, igaz van amiben jobb vagyok, van amiben kevésbé. A külsőmmel is megbékéltem. Nem aggódok rajta, hogy mindössze 160 cm a magasságom, nem zavar, hogy nincsenek kiugró arccsontjaim, nem érdekel, hogy aszimmetrikus a szemhéjam és görbe az orrom, nem bánom, hogy nem áldott meg az ég manökencombokkal és tejcsárdákkal. Rendben vagyok azzal, aki a tükörből visszanéz rám reggel és este. Elfogadtam, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok, így tudnak szeretni és elfogadni az emberek, és ahhoz, hogy ilyennek szeressenek és fogadjanak el, azt hiszem az kell, hogy én is ilyennek szeressem és fogadjam el önmagam. Tehát bezárult a kör. És hogy hogy jutottam el idáig? Nehéz megmondani, talán az a legőszintébb vallomás, ha úgy fogalmazok, hogy "mérlegre tétettem és könnyűnek találtattam". Olyan könnyű álarc mögé rejteni az igaz énünket. Az élet nehézségei magukkal húzták a fölösleges álarcokat és maradt a valóság. Én vagyok, szeretem.

 

lejegyezte: sziluett