Sorsich Júlia: ízig-vérig (kém)nő egy teknőben

Nőnap után vagyunk s  nemzeti ünnepünk, Március 15-e előtt. Mennyi izgalmas történet kötődik hozzájuk és az ezt követő napokhoz, hónapokhoz, évekhez. Sokszor nehéz különválasztani a legendát a tényektől, de nem is baj, örülünk annak, hogy egyáltalán fennmaradtak. Ezek a különleges történetek sok esetben nőkről, különleges nőkről szólnak. A szabadságharcnak számos női amazonja volt, akik támogatták az embereiket, tették a dolgukat, és még sokkal többet is annál.

Egy ilyen különleges nő volt Sorsich Júlia is, a kémnő. Az ő bátor tettéről egy korabeli helyi lap így írt: a „Szolnokon lévő német haderő kikémlelésére szülővárosa iránti szeretete vezette, mert azon hír volt elterjedve, hogy Szolnok, ha bevétele nem sikerülend, fel fog perzseltetni.” A szándékot kicserkészni még hagyján, de megvinni, át a Tiszán, az volt a nehéz feladat: „mert az átmenetel nagyon nyaktörő munka volt, mert Szanda felé sehol sem lehetett átmenni, a csónakok mind be voltak lakatolva, s a Tisza-parton mindenütt őrök valának felállítva. Fokorúnál próbált tehát átmenni. Kérésére a fokorúi tiszttartó egy nagy sütőteknőt és lapátot
vitetett le a kocsisa által, de egy őr észrevette, s az úgynevezett platzról 3 német katona kocsin utánament, s ezek folytonos lövöldözése közt jutott a túlsó partra. A Tisza itt igen keskeny lévén, midőn a teknőből a túlsó partra lépett, egy golyó lábán találta, de nem veszélyesen. Törökszentmiklóson Vécseynek azonnal jelentést tett, aki futár által a Szolnokon létező német haderő mibenállásáról Damjanichot értesítette”.

Az közismert tény, hogy az osztrákok, ahogy befészkelték magukat a nehezen védhető városba, 1849 februárjában komoly erődítési munkálatokba fogtak a Tisza felőli oldalon. Hiába, a magyarok szépen hátulról besétáltak a városba. Ez úgy lehetett, hogy a honvédseregnek mindenről tudomása volt, amit az osztrákok a városban csináltak.

Sauerschütz József szolnoki könyvkötőmester lányárnak, Schauersütz vagy más néven  Sorsich Júliának az előéletéről csupán csak annyit tudunk, hogy pár évvel a forradalom előtt otthonról megszökve Kossuth Lajos édesanyjánál szolgált, később ezt is felrótták neki az osztrákok

A forradalom utáni életéről is kevés, de annál érdekesebb információink vannak. Kapcsolatba került a kor egyik jelentős költőjével, a forradalom népies krónikájának, az Arany Trombitának a szerzőjével, Sárosi Gyulával, aki a fegyverletétel után bujdosásra kényszerült. Tudomásunk van róla, hogy Sorsich Júlia, a bátyja irataival látta el Sárosi Gyulát, aki aztán Sorsich Albert néven, német és olasz nyelvmesterként  viszonylagos nyugalomban élt „a Mátra kapujában”, s e romantikus rejtegetés során a fiatalok egymásnak társai is lettek. Ez a kapcsolat ismertséget hozott Júliának, hiszen az abszolutizmus elleni harc titokban tovább folytatódott és ennek részesei voltak mindketten. Így aztán a bajt is jött, csőstül.

A hatóság két év elteltével a nyomukra akadt, s egy kora reggelen csendőrök zörgettek az ajtón. Sorsich Júlia lélekjelenléte a régi volt: az ablakon menekítette ki Sárosit az udvarra, s a költőnek sikerült egérutat nyernie.  Közben az asszony begyújtott a veszélyes kéziratokkal, s csak miután mindezt elrendezte, engedte be a dörömbölő csendőröket, akik magukkal vitték Júliát.

1853-ban bebörtönözték, neve együtt szerepelt Madách Imréjével a fogolylistán. Személyleírását a szabaduló leveléből ismerjük: „Szolnoki születésű, s oda való illetőségű 25 éves kath. vallású, magyarul beszél csak, középtermetű, haja gesztenyeszínű, szemei barnák, arcza kerekded, himlőhelyes"

A "kémnő" egy év múlva szabadult a fogságból, de élete ekkor már különvált Sárosi Gyuláétól..

1858-ban Pesten férjhez ment Krimvald Antalhoz. Ekkor még mindig megfigyelés alatt állt. Azért, hogy minél messzebb kerüljenek az osztrák rendőrség figyelő tekintetétől, Romániába, az Al-Dunához költöztek, ahol vendéglőt nyitottak. A férje azonban megbetegedett, meg is halt, ezután Júlia elrománosodott magyarok gyermekeinek magyar nyelvre tanításból tartotta fenn magát.

Az utolsó hírünk róla az, hogy negyven évvel a forradalom után 1890-ben járt még Szolnokon. Az idős asszony akkor így emlékezett vissza ifjúságára s a régi időkre:

„Hej uram! Sokat szenvedtem én a hazáért, de amit tettem, nem jutalomért, hanem hazaszeretetből tettem és azért, hogy már öreg vagyok, ha még egyszer valaha csata lesz Szolnoknál, írja meg nekem az úr, hogy hazajöhessek, akkor még teszek egy bravúrt!”

Lejegyezte: egy kedves vendégünk, Tánczos Erzsébet

Forrás: Szilágyi Rita: Nők a szabadságharcban, Duna International Kft., 2012

http://www.kosakaroly.hu/irasok/sorsich/sorsich.html

A korhű kép CC forrásból származik.