A kék ötven árnyalata

Ma reggel valahogy másképp ébredtem. 

Szokás szerint, az óra csilingelése előtt pár perccel kilibbentem Morpheus karjaiból, de még mielőtt a szememet kinyitottam volna, valami belső mocorgást - valami bizsergést éreztem. Nem tudtam elkapni, hogy mi is ez..., egy álom vége talán, vagy…; nem tudtam pontosan megfogalmazni, de valahogy ez a reggel más volt, mint a korábbi 69. 

Nem ugrottam ki az ágyból, mint máskor, csak feküdtem és vártam, hogy megértsem mi is történik. Nem jutottam el a felismerésig, mert az ébresztő otrombán belerondított a megismerési meditációmba. Aztán jöttek szépen sorban a férj, a gyerekek, a kutya, a cicák, a höri, és sor végén én magam – a szokásos reggeli rutin – nem maradt időm a befelé figyelésre, pörögni kellett, sodort a hétköznap reggel. 

Legközelebb akkor lett ismét időm magamra, amikor már az autóban ültem és a reggeli dugóban araszoltam. Befejeztem a sminkemet a visszapillantó tükörben (azt hiszem ma különlegesen jól sikerült, szép ez a kék szemhéj púder...). Onnan jutottam vissza a reggeli gondolataimhoz, hogy körülbelül ezredszer nógattam az előttem lévő, ezüstnek csúfolt szürke szuzit, hogy „na, még egy méter” és ismét elmormoltam magamban, hogy mennyire utálom a reggeli dugót. És az estit is. Ó a bicajom, - és IGEN!  itt volt az a pillanat, amikor visszaköszönt a hajnali belső bizsergés, s valami kuncogás féle váltotta fel. Csúfolódó volt, szokatlan és vidám; végig pattogott rajtam, egészen az ujjaim hegyéig, villózott, mint az én halványkék Gazellám. A rádió az egyik kedvencemet kezdte játszani, egy olyan halványkék számot, mint a boldogság madara. És igen, és a blúzom, amit majdhogynem behunyt szemmel kaptam ki reggel a szekrényből, kellemes türkiz kék volt, és a táskám, amit karácsonyra kaptam, ott figyelt mellettem az anyósülésen a maga szépséges meghatározhatatlan zöldes-kék árnyalatival és az új szerzemény a hozzá passzoló cipőm (hűű! de csinos! és a kék az idei tavasz favoritja!!!). Kék, egyre több kék...

S hogy teljes legyen a kép, a szuzi is elkanyarodott, s helyette egy csodakék, környezet-tudatos "merci" csinos farán legeltethettem a szemem és végre kijutottunk a magas házak közül a térre, ami ugyanolyan zsúfolt volt mind minden reggel, csakhogy most kék volt felette az ég! Ez az! A kék ég, a fák, a rügyek, a madarak. 

Egy kék cinke! Ezt láttam a hajnali álmomban; ő hozta az üzenetet, azt füttyögte, hogy „nyitnikék-nyitnikék”! 

Ettől volt minden olyan hihetetlenül más ma reggel. A tavasz ígérete. Hogy levethetem a réteges meleg öltözéket, bátran öltözhetek színesen, lengén, hogy átlátsszon, hogy nőből vagyok, hogy érezzem a bőrömön is a nap simogatását, hogy vége a sötét hajnaloknak és este is természetes fényben láthatom a családomat, hogy levegőhöz jutok, hogy bicajra pattanhatok, hogy enyém a világ, a szürkeség és a hideg nem foghat már vissza. Enyém az ég kékjének legalább ötven árnyalata és még ráadásul a vízé is. 

Kiszabadulok!

Nyitnikék-nyitnikék!

lejegyezte: egy kedves vendégünk!