Kopogtató emlékek

Te drága, te édes tudatlanság, könyörgöm, ne tűnj el az életemből! S Ti, elnyomott, mélyen sebző emlékek, maradjatok így, szunnyadjatok tovább! Ti pedig, eltemetett, hasogató érzések, a föld mélyéről elő nem szabad jönnötök! A változás, amely bolygat titeket, megcsal. Ígér, feltámaszt, megvilágosít, majd itt hagy velem. Ti sem akarhatjátok, hiszen mihez kezdhetnénk egymással? Régen sem ment. És én mit kezdhetnék az általatok megidézett gyermeki önmagammal? Mit mondhatnék neki, ha két tűz között vagyok? Nem véletlen temettem el veletek együtt, s nem véletlen törtem ki. Mert kitörtem! Ugye ki?

Névtelenül veszélytelenebbnek, kevésbé szörnyűnek tűnt. Néha már annyira halványnak, hogy talán igaznak sem volt mondható. Semmiségnek. Arctalannak. Hangtalannak.

Mostanában nevén nevezik. Arcot, hangot adtak neki. Mindenhonnan folyik, szól, ordít,
már saját napja is van. Nem lehet szőnyeg alá söpörni, elhallgatni, eltitkolni, mismásolni. Dübörög, tiltakozik, megmutatja magát, félrehúzza a függönyöket. A családon belüli erőszak, a bántalmazás van, létezik és elvetemülten bujkált, mióta világ a világ.

Egyik este elemi vitába lovalltam magam. Értelmes, agyat mozgató, gondolatébresztő nézetkülönbségek kerültek a felszínre, az az igazán jóleső, egyszerű eszmecserét azért felülmúló vita volt ez. Elragadott a hév, s a hévvel mélyült a bennem szunnyadó empátia, egészen beleéltem magam, amikor belém hasított a felismerés: bántalmazott gyerek voltam.

Már tudom a nevét, ismerem a jegyeit, mert olvastam, hallottam róla.

Jól van, jól van, beismerem, azért mindig is sejtettem. Az egyértelműt hazugság lett volna tagadni. Bár magyarázatot könnyen találtam rá, hiszen a régi, hagyományos gyereknevelés világának első számú eszköze a verés volt. A combomon nyomot hagyó nadrágszíj sokat mondott. Emlékszem, egyszer meg tudtam számolni a foltok alapján, hogy hány lyuk van apám bőrövén. Aztán máskor a testemet körbenyaló vesszőnyom húzott fájdalmas hurkákat maga után a bőrömön. Utálom az úttest menti bokrokat.

Az ordítás, megalázás, semmibe vevés mindennapos céltáblája voltam. De hogy ez bántalmazás lett volna? Most ezt mondják. Én mindig azt hittem, rosszkor vagyok rossz helyen. Vagy azt, hogy az én hibám. Végül is tényleg elkéstem. Azt mondta, hatra legyek otthon, pedig már öt perccel is elmúlt hat, amikor bekanyarodtam a biciklimmel az utcánkba. Az utcába, melynek mentén végig magasra nőtt bokrok vigyázták az árkot. Tehát kézenfekvő volt apám számára, amikor leszálltam a bicikliről.

Pofont azt hiszem, keveset kaptam, s úgy sejtem azért lehetett így, mert nagyapám mindig azt mondta: „Csak a fejét ne! A gyerek fejét soha ne bántsátok!”. De ki tudja már ezt? Elnyomtam, megöltem az emlékeim. Most, mikor kapargatják a felszínt, a lelkem háborog. Hiszen én kitörtem, rendben van az életem, ha most meg kell élnem a gyermekéveim, vajon hogyan nézek a szemükbe?

Felnőttem és anya lettem. Nem bántom az enyémet, s ők sem tennék soha az enyémmel. Érdekes, ma már értik, vagy egyszerűen nem lenne szívük megtenni. De akkor velem miért tették, hol volt a szívük? Engem nem lehetett szeretni? Vagy ők nem voltak elég okosak? Talán nem szólt nekik senki, hogy baj, kegyetlenség bántani?

Azt hiszem, kezdődik. Visszavonhatatlanul tör a felszínre, a változás magával hozta, s itt hagyja nekem, hogy megrágjam. Érdekes, hogy a fizikai fájdalom kevésbé mély nyomot hagyott bennem, mint a lelki megfélemlítés, nem kétséges, melyiket temettem mélyebbre.

De mit mondhatnék a szüleimnek? Mondjam, hogy megbocsájtok? Miért, megbocsájtok? Hiszen tulajdonképpen jóban vagyunk. Beszéljünk róla, vagy söpörjük vissza a szőnyeg alá, a helyére? De ha „felhánytorgatom”, akkor szégyellnék magukat, én pedig nem akarom bántani őket.

Vajon hányan lehetünk mi, ébredő, bántalmazott gyermeki énnel elátkozott felnőttek? És vajon mit fogunk tenni?

Kezdődik. Kopogtat a tudatosság, a becsület és az őszinteség. Hát kezdődjön! Ébredjen mindenki, lássunk tovább, mint ameddig kényelmes. A bántalmazás, a családon belüli erőszak legyen téma, akadályozzuk meg, hogy továbbra is lelkileg és fizikailag sérült emberek kuporogjanak a sarkokban! Ne legyen soha többé névtelen, arctalan, néma csapás!

Én meg majd közben kitalálok valamit, hogyan nézzek a szüleimre és a tükörképemre. Lerendezem a lelkemben dúló ellentétes érzéseket. Helyére teszem az emlékeket, levonom a következtetéseket, feldolgozom a gyermekkorom. Egyszer.

De addig is – biztosan megértitek – leszek én arctalan, névtelen és néma.

lejegyezte: egy kedves vendégünk
a kép forrása: http://www.loveisrespect.org/is-this-abuse/types-of-abuse/what-is-physical-abuse