2015. március 1., vasárnap

A szorgos (és fösvény és kioktató) hangya




Mit csinált a Tücsök nyáron?
Csak muzsikált hét határon.
Aztán jött a tél a nyárra,
s fölkopott a koma álla.
Szomszédjában élt a Hangya.
Éhen ahhoz ment panaszra,
s arra kérte, egy kevéske
búzát adjon neki télire.
„Búzát? – szólt a Hangya sógor. –
Már ez aztán a sok a jóból!
Tél elején sincs búzád már?
Hát a nyáron mit csináltál?”
„Mit csináltam? Kérem szépen,
muzsikáltam – szólt szerényen
Tücsök mester. – Aki kérte,
nótát húztam a fülébe!”
„Nótát húztál, ebugatta?
No hát akkor – szólt a Hangya –
járd el hozzá most a táncot!
Jó mulatságot kívánok.”

(La Fontaine)

Ez a rövid mese mély tanulságokat hordoz számomra. Magában hordozza az emberi különbözőséget, a munkához való sokféle hozzáállást. A könnyebb, ideig óráig tartó pénzkereset és a nehéz munkával, verejtékkel megszerzett javak értékét. De ezen túl az igazságosságot is. Vagy ezt azért mégsem?


Talán egyvalami hiányzik belőle: a könyörület, na meg a segítség nyújtás a bajban. Adódik a kérdés, egy nehéz helyzetben, amikor a másiknak szüksége van ránk, tudunk-e segítő jobbot nyújtani? Félre tudjuk-e tenni a vélt vagy valós igazság érzetet és tudjuk-e csak a pillanatot nézni? Nem ítélni csak adni, átvezetni a bajon azt, aki hozzánk fordul? Meg tudjuk-e állni, hogy a kioktatás előretolakodó, kikívánkozó mondatait ne zúdítsuk a másikra? El tudjuk-e hinni, hogy nem dolgunk az ítélkezés és hogy többek leszünk, ha odaadjuk a „kenyerünk” felét?

Bevallom, nekem sokszor nehezen megy. Nem akarok én ítélni. Önzetlenül szeretnék segíteni, azon, aki szerényen kéri vagy csak rászorul. Szeretnék a hangya konokságán túl lépni és tárt ajtóval megvendégelni a tücsköt, távozóban pedig a kezébe nyomni egy tarisznya búzát. Van úgy hogy ez sikerül is. De bizony előfordul, hogy hangya vagyok.





lejegyezte: sziluett



kép forrása: a világháló