2015. február 22., vasárnap

Betalált…

B. E. T. A. L. Á. L. T. Betűzve, kis szünettel a kiejtett betűk között, recsegő „té”-vel a végén. A közepébe. A könnyeimet nem tudtam – és nem is akartam – visszafogni, de annyira elszégyelltem magamat, hogy az arcomat a kezeimbe temettem. Párom nem számított ilyen reakcióra. Vigasztalni próbált. Sejtette, hogy mi zajlik le bennem, de bizonyosságra volt szüksége. Szerette volna megérteni: az ölembe ült, finom lassú mozdulatokkal a hátamat simogatta, és óvatos, halk kérdéseket tett fel. Válaszként csak egy még óvatosabb kérést kapott: „Kérlek, most egy picit hagyj magamra!” Nem volt kielégítő a válaszom, de megértően teljesítette…

Az elmúlt néhány héten különösen ’zizi’ voltam. A ’zizi’ definíciója egyszerű, de mégis sokrétű. Leginkább a feszült, türelmetlen, hirtelen cselekvő jelzőket tudnám hozzátársítani. Ilyet majd’ mindenki érez az élete során néhányszor. A ’ziziség’ különlegessége mégis abban rejlik, hogy tehetetlennek érezzük magunkat.
Nem látjuk belőle a kiutat – nem tudjuk azzal megoldani, hogy bezárkózunk a fürdőszobába és hangosan kiordítjuk magunkból. A ’ziziség’ csak egy állapot, a veszélye az állapotra adott reakcióinkban rejlik. Én ilyenkor elvonulok a saját kis világomba. Ez tipikusan a számítógépbe való elmélyülést, vagy a mobilom nyomkodását jelenti. Belátom, hogy ezek pusztán reakciók, nem pedig a megoldás felé vezető akciók. A legszörnyűbb az egészben az, hogy ha valaki, vagy valami ezt - a külső szemlélő számára is egyértelműen – értelmetlen „elvonulást” megszakítja, akkor a ’ziziséget’ leíró fenti jellemzők felerősödnek.

Most sem történt ez másként. A folyton csacsogó, zsizsegő 5 éves ’nagylányom’, valamint a dackorszak minden hatalmát és frusztráltságát kiélvező és elszenvedő 3 éves ’kislányom’ mesterien „javították” minden jellemző szintjét. Egyre hevesebb verbális ellenoffenzíváimat érzékelték ugyan, de az általam elfogadhatónak tűnő reakciókat nem tették meg. Néhány perces figyelmet igénylő kérdéseik és kéréseik – ésszerűen végiggondolva – nem voltak mások, mint szeretetük, odaadásuk és rajongásuk kifejeződése, melyek az általam egyre vastagabbra és magasabbra épített falon áthatolni nem voltak képesek. Ez a tény őket újabb és újabb rohamokra késztette. Patt helyzet, ráadásul vesztes-vesztes játszma.

Ekkor Párom hibátlan bölcsességgel és érzékenységgel finoman bejutatta trójai lovát masszív erődítményembe…

Nem fejmosást, vagy hegyi beszédet tartott. Nem korholt, nem volt negédes. Nyugodt, mégis figyelemfelkeltő hangsúllyal ennyit kért tőlem: „Kérlek, nézd meg ezt a 2 perces videót!”, majd mobiltelefonját közém és az „irányítópult” közé tolta.

Végignéztem…

És az erődítmény rám omlott. Maga alá temetett. Nem sérültem meg, de a szívemet szilánkokra törte.
Miután Párom okos kommunikációja B. E. T. A. L. Á. L. T., az ifjú hölgyek finom kis receptoraikkal észlelték az eseményt. A nappaliban csak a gyerekcsatorna által sugárzott epizód már ismert dallamai oldották fel némileg a súlyos másodpercekig tartó csendet. A Kisebbik a páromnak kezdett el mesélni egy sztorit, ami róla és Apáról szólt. Viszont az soha nem történt meg – ő találta ki. Ez volt megsemmisülésem pillanata…

Körülbelül 5 percre volt szükségem, hogy nagyjából összeszedjem magamat, és elkezdődjön a szokásos esti rutin. Aznap én meséltem a csajoknak. Zökkenőmentesen, a viszonylag gyakori konfliktusok nélkül zajlott minden. Mikor mind a hárman bekuckóztunk a Nagyobbik ágyában, kezembe vettem az egy-egy kiválasztott mesekönyvet. A Nagyobbik, négy párnájából a megfelelő ’csücsökkel’ rendelkezőt a vállamra helyezte, fejét a párnára fektette, majd némán – tőle teljesen szokatlan módon - puszit adott az arcomra. A Kisebbik, ritmikus ujjszopását megszakítva, a fülemhez hajolt, és lassú, halk suttogással csalt egy újabb könnycseppet a szemem sarkába: „Szeretlek Apa!”

Lefárasztott az egész heti robot, szemhéjaim mágnesként vonzották egymást, Párom már békés szunyókálásba kezdett, de nekem még egy órán át az esti történések jártak az eszemben. Végül győzött a mágnes…

Másnap – történetesen Bálint napon – reggel felkerekedtem, és beszereztem három szál tulipánt, és néhány darabot mindenki kedvenc ropogós perecéből. Egyet-egyet az ifjú hölgyeknek, akiknek örökre Én leszek az első, és egyet a Páromnak, akinek – reményeim szerint – Én leszek az utolsó. Apró gesztus, óvatos első lépés. Minden újrakezdés nehéz…
  
YouTube link:

https://www.youtube.com/watch?v=GiOJuIPl8vE

lejegyezte: kedves vendégünk, egy lányos apuka