2015. február 9., hétfő

Az örökség

Van aki házat örököl, van aki pénzt, más földet vagy ékszert. Megoldódhatnak gondjai, új mederbe terelheti életét, megvalósíthatja régi vágyait. Jó szívvel gondol majd az örökhagyóra.

Én az „örökségem” hírére akkorát nevettem, hogy rengett velem az autó, félre kellett állnom. Vezetés közben történt, hogy felhívott nagybátyám özvegye, aki Franciaországban él és megkért arra, hogy kitöltve küldjek majd neki vissza egy nyomtatványt közjegyzői hitelesítéssel, amire szüksége lesz a végrendeletéhez. Többször is visszakérdeztem, jól értem-e. Bár igazán jól beszélek franciául és különben is ő volt valaha az első nyelvtanárom, kétségem volt, hogy jól értem-e, amit mond. Annyira képtelen volt a helyzet, és nem tudtam a nevetésen uralkodni, amikor rájöttem, hogy én bizony egy sírhelyet örököltem Franciaországban.

Anyai nagybátyám híres magyar futballista volt a II. világháború előtti Magyarországon. Elmentek turnézni Franciaországba. Kicsit tovább tartott a turné a tervezettnél, elfogyott a csapat pénze, nem tudtak volna hazajönni. Ezért a legsikeresebb játékost, a nagybátyámat eladták egy jó nevű francia klubnak. 19 éves volt ekkor. Ott érte a háború, ott volt katona, ott járt tovább iskolába, ott vált felnőtté és futballistaként is nagyon sikeres volt. Többször játszott a francia válogatottban is.

Első felesége egy magyar lány volt, aki egészen kicsi gyerek korában került ki a szüleivel Franciaországba. Gyönyörű volt, nem csoda hát, hogy a nagybátyám beleszerelmesedett és hamarosan összeházasodtak. A boldogság azonban nem tarthatott sokáig, a fiatal feleség megbetegedett és a háború alatt nem tudták megmenteni. Eltemették a kisváros temetőjében. A sírhelyet a nagybátyám megvásárolta. Franciaországban ez örökre szól, nem kell megújítani.

Aztán jött egy szép francia nő, ő volt a második. Szép volt, de csalfa, és fűvel-fával csalta az én nagybátyámat, majd szinte kifosztotta őt, amikor elváltak. Ekkor már nem volt aktív játékos, sőt már edző sem, hanem volt egy kis kávéháza. Az emberek szerették, reggeltől késő éjszakáig nyitva volt. A bányászok, akik hajnalban mentek a bányába dolgozni, ott tették le nála a biciklijüket, ott itták meg az első kávéjukat, és mentek dolgozni. Majd este visszajöttek, ittak megint valamit, elmesélték a napjukat és mentek haza. Nagybátyám bőbeszédű ember volt, szerette hallgatni saját magát, de igen szórakoztató volt, nagyokat tudott nevetni, szívesen jártak hozzá.

A francia feleség annak idején maga mellé vette az egyik távoli rokonát segíteni, és amikor elhagyta a nagybátyámat, a „szegény rokon”, aki akkor 14-15 éves volt, ott maradt a kávéházban.  Ez a gyereklány segített talpra állni, lelki társa lett az elhagyott férfinak és nem túlzás, ha azt mondom halálosan bele is szeretett. Ő volt a mindene, apja helyett apja, a főnöke, a példaképe, a barátja, a szerelme, majd később a szeretője, bálványként imádta. Persze, az akkor a negyvenes éveiben járó férfinek imponált ez a szerelem. Férfi ennél többre nem is vágyhat, páran csak a töredékéért a mennybe mennének. A nagybátyám nem akart házasságot, mert 27 év volt a korkülönbség, de Nicole szerelme olyan kitartó volt, hogy 10-12 év együttélés után összeházasodtak.

Aztán egyszer csak jött a gyilkos kór és 4 év szenvedés után elvitte a nagybátyámat. Ennek már nagyon sok éve. Amikor Nicole is beteg lett és megérintette az elmúlás szele, akkor jött a telefonhívás, amivel engem olyan nagyon megnevettetett. Gondoskodni akart magáról és természetesen halálában is a nagybátyámmal szeretett volna lenni, aki első felesége mellett nyugszik a korábban megvásárolt sírban.

Én addigra már réges-régen tudomásul vettem, hogy onnan örökségre nem számíthatok.  De miért is kaphattam volna bármit is? Nagybátyám nagyon helyesen még életében mindent Nicole-ra íratott. Jól tette, hisz ő volt az, aki mindig vele volt jóban - rosszban, egészségben és betegségben, ő áldozta rá az életét és nem érezte ezt áldozatnak, hanem szerelemből, szeretetből tette. Igazi társa volt.

A francia törvények szerint viszont a sírhely a nagybátyám tulajdona volt és erről nem rendelkezett.
Ő sem tudta, hogy kellett volna.


lejegyezte: egy kedves vendégünk