Annuska nénje

Nénje apai nagymamám fiatalabb lánytestvére volt. Csípőficammal született, aminek a gyógyíttatására nem volt pénzük a dédszüleimnek a húszas években, ezért élete végéig bicegett. Talán ezt kompenzálva volt ő az egyetlen a hat gyerek közül, akinek szakmát taníttattak. Varrónő lett, méghozzá a legjobbak közül.

Nénje nagyon szép és csinos nő volt, mégsem ment férjhez. Nem mintha nem lett volna kérője bőven, de ő azt mondta, hogy őt senki ne sajnálja. Pedig soha nem tűnt úgy, hogy szégyellné a testi hibáját, sőt kifejezetten büszke tartása volt, apró termete ellenére is tekintélyt parancsoló és mindig kifogástalanul tip-top megjelenéssel. Bicegésében sem dőlt ki soha oldalra, mindig egyenes derékkal járt, és csak le-föl mozgott a mozdulataival.

 
Ráadásul szavakért sem kellett a szomszédba mennie. Tudta mondani a magáét. Mivel sokan adták egymásnak nála a kilincset, Nénjénél volt az információáramlás központja, csak akkor még pletykának hívták. Talpraesett asszony volt, gyakorlatias megoldásokkal, szívesen vették a tanácsait. Viszont az mostanában tudatosodott bennem, hogy csak kérésre adta, kéretlen tanács ritkán hagyta el a száját.

Ő maradt a szülői házban, ő ápolta meg a dédszülőket, ő lett mindenki keresztanyja, majd mindenki pótnagymamája. Nála szálltak meg a távoli rokonok, nála voltak a nagy családi összejövetelek. Ő volt a család közepe, Nénjénél lenni olyan békés, biztonságos és vidám volt. Volt valami varázslatos hangulata az egész helynek, ahova mindig szívesen mentünk, és ahonnan nehéz volt elszakadni. Pedig egyszer mesélte, hogy a szülei amikor megvették azt a telket, a házépítésnél derült csak ki, hogy valamikor az a terület temetkezési hely volt. (Itt jegyezném meg zárójelben, hogy gyerekkoromban visszatérő álmom volt, amint Nénje háza alatt, egy pincerendszerben bolyongok egymásba nyíló szobák sokaságában, amiben csak fa deszkák, néhány cserépdarab, és koponyacsontok vannak. A temetőről csak felnőtt koromban szereztem tudomást, és sokan még most sem tudnak róla a családban.)

Nénje hatalmas kertet művelt. Persze a nagy munkálatokkor ott volt a fél család nála segíteni, meg hétköznap is be-beugrott hozzá valaki enyhíteni a munka terhein, de még így is nagyon sok dolga maradt vele. Viszont ezek mellett is mindig végig volt gereblyézve nála az udvar, mert úgy takaros, ha rendezetten csíkozott a szabolcsi homokos talaj, egészen az első fuvallatig...
A szüreteket és a terménybetakarítást nagyon szerettem nála. Ott volt a nagy család, dolgos kezek, remek hangulat, nagy főzések, anekdotázások és nevetés végetnemérően.
Mellette varrt is, jó sokat, mert a rokkant nyugdíja szánalmasan kevés volt.
Nénje látta el a családot mákkal. Ma már lehet, hogy azt mondanák rá, hogy dílerkedett. A kaputól végig a házig, jó hosszan és szélesen ott sorakozott a mákhadsereg törékenyen karcsú sokasága, a legkisebb szellőre is sejtelmes, vibráló zizegéssel töltve meg a levegő csendjét. Emlékszem, vászonzsákokban tartotta a mákot hűvös helyen. Mindig mondta, hogy nyúljak bele, és tényleg csodás érzés, ahogy a mákszemek végigfolynak az ujjaink között frissítően, hűvösen, simogatóan.

A nyaralásokon, amikor csak tehettük, nála lebzseltünk. Ott mindent szabad volt. Persze jó gyerekek voltunk, a kívánságaink egészen ésszerű keretek között mozogtak, de azért kevés lehetett az olyan porta, ahol eltűrték azt, hogy a padláson, a termények között talált árva bébiegerek esélyt kapjanak a túlélésre, vagy hogy jelentős pusztítást végezzünk a kukoricásban hajas babának tördelve a csöveket.

Mindig csinált nekünk madártejet, abban verhetetlen volt. Varrta nekünk a hosszú szoknyákat, kaptuk tőle az anyagmaradékokat, amiből mi készíthettünk a babáinknak ruhákat, és ő látott el minket praktikus tanácsokkal is, amikor az árokban talált süncsaládnak kuckót építettünk.

Egyik nyáron, hat kiscsaj, még alsósok lehettünk, kitaláltuk, hogy színházat csinálunk. Nénjétől mindent megkaptunk, amire csak szükségünk lehetett, és volt szükségünk bőven. A teljes család meg lett hívva az előadásra. A felnőttek ott kucorogtak az oszlopos tornácon székeken, sámlikon, vagy kinek mi jutott. Volt, akinek csak a kövezet.

Nénje háza végig tornácos volt. Szinte csak a termények szárításához használta, de akkor kivittük az összes széket, sámlit, fotelt, és az udvar volt a színpad, az meg a nézőtér. Még belépőjegyet is szedtünk, egy fagyi árát, de a felnőttek nem készültek. Mind állította, hogy olyan kevés pénz nincs náluk, és ragaszkodtak hozzá, hogy többet fizessenek. Mi pedig végtelen izgalommal adtuk elő a rövidke kis jeleneteink sokaságát. Érdekes, hogy amíg arra a hangulatra emlékszem, ami akkor járt át minket, érzem a meleg nyári levegő simogatását, a virágok boldogító illatát, amit az egy-egy frissítő fuvallat hol felerősített, hol a messzibe vitt, látom a szilvafa levelei közt átszűrődő napfény sugarainak táncát a mintázóhengerrel festett tornácfalon, még a kövezet letört sarkát is látom az ereszcsatorna mellett, de nem emlékszem azokra a kis jelenetekre, amiket előadtunk. Van egy, amikor a kofa kántálja, hogy „A szegedi papucsnak nincsen párja!”, majd a vevő reklamációját, miszerint csak fél pár papucsot adott el neki, felháborodottan utasítja el, hogy de ő ezt mondogatja, a szegedi papucsnak nincsen párja. A többi csak villanásnyi képekben maradt meg. Rémlik valami nagy lepedő, akasztott ember, a szilvafa is kellék volt az udvar közepén, de ezek már teljesen elhomályosodott emlékek. Viszont azt is látom magam előtt, ahogy Nénje állt a kertkapunak dőlve, maga előtt keresztbefont karral, és bár mosolyogva, de végigizgulta ő is az előadást velünk. Nagyon büszke volt ránk. Óriási sikerünk volt, meg talán a családunk is határtalanul szeretve elfogult. Feledhetetlenül boldog napot éltünk át!

Nénjének remek humora volt. Ritkán élt vele, a hétköznapokban nem is volt rá jellemző, de kötetlen családi összejövetelekkor szinte sziporkázott. Viszont, ha haragudott, azt sem rejtette véka alá. Olyankor pörölt, kezét csípőre rakta, és még néhány toppantással is nyomatékot adott a szavainak.

Hat- vagy hétéves lehettem, amikor szűk családi körben, tíz-tizenkét meghívott vendéggel tartottuk a születésnapomat nálunk. Emlékszem, aznap fontosságom teljes tudatában léteztem. De inkább csak az érzések, a hangulat van meg, a történések már a feledés homályába merültek. Az viszont megvan, ahogy ülünk körben a kihúzott nagy asztal körül, szép ruhában, én a hosszú oldal közepén, Nénje pedig velem szemben, aki akkor úgy hatvan év körüli lehetett. Anyu mögöttem állt, vágta föl a tortát, apu pedig benyomta a patront a habszifonba, ami ezek ellenére is ragaszkodott a tartalmához, ezért apu ráküldött még egy patront. Majd anyu egyik kezében az első szelet tortával, másik kezében a habszifonnal, ünnepélyesen beterítette az egész szobát tejszínhabbal.
Jutott abból mindenhova, szekrényre, falra, plafonra, de a sűrűjét pont Nénje kapta, egyenesen telibe az arcába. Dermedt csend lett, mintha a végtelenségig megállt volna az idő. Nénje ott ült mereven, kihúzott derékkal, mozdulatlanul, csak a szemei pislogtak a tejszínhab pakolás alatt. Érezhető volt a botrány szele. Ekkor Nénje kivette anyu kezéből a már levágott tortaszeletet, lenyalta a szája körül a habot, majd közölte, hogy köszöni, de több tejszínhabot már nem kér, és nekiállt tortát enni.

Annuska Nénje 85 évet élt. Tartalmas, mozgalmas, boldog 85 esztendőt. Mégis maradt benne valami űr. Utolsó éveiben mindig azt mondogatta, hogy „Gyermekem, soha ne maradjatok egyedül, nem jó így megöregedni!” Hiába vette körül a nagy család szeretete és figyelme, nem volt kire várnia a nap végén, akivel megbeszélhette volna az élet apróságait, nehézségeit, örömeit. Nem volt, aki rá várjon, akihez hazamehet. Igazán nem panaszkodott miatta, mintha csak nekünk szeretett volna tanácsot adni, olyat, amit a saját élettapasztalata szült.
Volt még egy mondata, ami kicsit szíven ütött. Egyszer egy pár napot nálunk töltött, akkor sokat beszélgettünk. Mesélt a múltról, kedves, vidám és érdekes emlékeket felidézve, majd hirtelen elszomorodott. Akkor tette fel a kérdést, talán nem is nekem, csak úgy elengedte az univerzum felé: „Vajon rám fog valaki emlékezni?” Éreztem, hogy mondanom kellene valamit, de a „Persze!”, „Hogyne emlékeznénk rád!” és társai sablonnak tűntek válaszként. Valami őszintét és megnyugtatót szerettem volna mondani neki, de megszólalni sem tudtam, nem jöttek a szavak.

Sok éve már, hogy Nénje elment közülünk, de nincs olyan családi összejövetel, ahol ne emlegetnénk őt. Kedves, mókás történetek, emlékek, amik nem halványulnak. Ő megmaradt mindenki keresztanyjának, pótnagymamájának, mi pedig sok-sok szeretettel emlékezünk rá.

Lejegyezte kedves vendégünk, Papp Krisztina