
Hegyek
között nőttem fel, igazi stramm sport-városkában, ahol az ember bármelyik
oldalon lehetett, csak középen nem. Mivel a tél hosszú s a lehetőség nem sok
volt, két dologra adhatta a fejét egy jóérzésű itt lakó: vagy feljárt a hegyre „sízni”
vagy egész évben korcsolyával ropta. Az augusztusi kötelező zárva tartást –
ekkor újították fel a műjégpályát – száraz edzésben: erőltetett hegy-menttel le lehetett
tudni.
Az
én esetemben anyukám úgy 3 éves koromban eldöntötte: korcsolya. Annyira hogy
kisiskolásként (1-4 osztály) hétköznap minden második reggel 6-8-ig
korcsolya órára jártam és ezek nem különórák voltak, hanem kötelező iskolai
oktatás! Vidám volt. A fiúk hokiztak, a lányok jégtáncoltak. Még mi, a cingárabb
fajtából is megkaptunk mindent, ami ezzel jár: formás lábak, kisportolt popsi s jó étvágy – a kék-zöld foltok már csak ráadás volt. A síelőket nem
tartottuk nagyra – az nem úri embernek való sport: ki kell menni a hegyre,
dacolni a természet elemeivel - és a nyár??? az meg végig szárazedzés, bezzeg mi!