Szenteste

Kígyózó sorok a boltokban,

nyüzsgés a mindennapokban.

Kinek mit és hogyan?

Ó, rengeteg gond van!

Listák hosszú sora,

ez a vásárlások kora.

Sütés, főzés, nincs lassítás.

Mikor lesz már gyertyagyújtás?

A ház ragyog, a beigli kisült,

a halászlé az asztalra került.

Mikor végre lecsendesülünk,

szeretteinkkel a fa köré gyűlünk.

Megérezzük, hogy itt a lényeg,

az együtt töltött idő véd meg.

A rég elmentek visszanéznek,

fél mosollyal emlékeznek…

Ez a legszebb, legszentebb este,

mikor eljön hozzánk Jézus lelke. 

 Lejegyezte: Vica 

Halogatás

Ha-lo-ga-tás? Micsoda szó!

Halasztjuk a dolgokat. 
Halasztjuk? Talán már temetjük is? Na jó, nem, csak... odázzuk. Ez persze a mai világunkban teljesen idejétmúlt, avítt és negatív. És ez nem csak most van így.  Kerek 170 évvel ezelőtt Petőfi is kigúnyolta azt a bizonyos Pató Pál urat és mottóját: „Ej, ráérünk arra még!”

Napjainkban mit is sugall ez a felgyorsult világ? Lépj a tettek mezejére, légy energikus, sőt proaktív! De biztos, hogy minden esetben jó ez? Hol marad a megfontoltság, átgondoltság, higgadt cselekedet? Nem biztos, hogy a hűbelebalázs módjára intézett dolgaink meghozzák a megfelelő eredményt. 

Milyen jó!

Milyen jó is az, mikor van egy hobbid! Egy hobbid, amiben örömöt lelsz, ami kikapcsol, kicsit elröppent más vizekre a való világból. Ha ez ráadásul alkotómunka, és másoknak is tetszik, még nagyobb az élmény. Ha erről visszajelzést is kapsz, még nagyobb a boldogság.

Nekünk - a Selyemgubanc szerkesztőinek - a figyelmes körbetekintés és az írás a közös hobbink. Élünk is vele. Hogyisne, hiszen nők vagyunk: figyelmesek, csevegők, súgók-búgók, gondolatmegosztók, olykor gondolatébresztők, szórakoztatók és ha kell vigasztalók.

Hidd el, hatalmas öröm, mikor te, kedves Olvasó visszajelzel. Olyan jó visszakapni, hogy: „Ez jó!" „Tetszik!" „Én is így érzem!" „Nem, nem... és vitatkoznék." „Ez vicces volt, kikapcsolt." „Ez segített és köszönöm.” 

Hát mi is köszönjük! Köszönjük az olvasást, a nyomon követést és a visszajelzéseket. Igyekeztünk hétről hétre frissek lenni és újat adni, és ebben nagyon sokat segítettél nekünk témákkal, ötletekkel, vendégírásokkal. Köszönjük!

 Három és fél év, majd 600 írás, közel 93000 oldalmegjelenítés; ez igen! Büszkék vagyunk rá!

És eljött az ideje a pihenésnek. Úgy döntöttünk, a nyár hátralévő részére szabira megyünk.

Barnulni, lazulni, hegyet mászni, úszni, ázni, fröccsöt inni, várost nézni, olvasni, gyerekezni, pasizni, barátkozni, időt szánni a semmittevésre. És figyelni önmagunkra; sokat és jól.

Mert néha le kell tenni a tollat, hogy visszavenni még nagyobb gyönyörűség legyen.

Viszlát kedves Olvasó, szeptemberben!

 a Selyemgubanc csapata :)

Éretlenek - filmajánló

Kultusz film volt akkoriban, a 80-as években. Sokat beszéltünk róla, körülbelül ilyenformán:

• Láttad, mikor…
• Szakadtam a röhögéstől…
• Az milyen volt!...
• Nekünk is így kéne…

És hol máshol folyt volna mindez a csevej, mint a suliban. Mert az Éretlenek, a francia vígjátékfilm -gyártás egyik gyöngyszeme, a diákságot magával ragadta. Pergő cselekményével, fergeteges humorával,  és nem utolsó sorban puskázási trükkjeivel. Sok hasonló témájú film követte azóta, de az alap valahogy ez maradt, legalábbis a negyvenes éveit taposó korosztálynak.

Ha valaki nem látta volna még, íme a cselekmény ( vigyázat, spoiler veszély :D)

Ámerika – az ételek

Jó pár évvel ezelőtt volt egy angoltanárom, aki Amerikából érkezett és mesterségének címere – eredetileg - szakács volt. Sokat mesélt arról, hogy vannak igényes és egészséges étterem láncok a hazájában, ahol például sok a saláta és ízletesek az ételek. A kedvence a mexikói konyha volt. Kérte, higgyük el, a ”mekit”csak a kisgyerekes családok látogatják a játékok miatt. Egy nap – csak, hogy igazolja mesterségét – hozott nekünk saját készítésű amerikai almás pitét. Leesett az állam, olyan finom volt. A Dunkin’ Donuts fánkjai után arra voltam felkészülve, hogy kapok egy szirupos, csömörlésig édes masszát, ehelyett egy annyira eltalált, épp, hogy édes, fahéjas sütit tett elénk, amelyben semmi hiba nem volt. Még a mi magyar almás csodáink is édesebbek nála. Már ekkor gyanakodtam, hogy nem lehet az „amerikai” konyha olyan rossz.

Mert az „amerikai” konyha a nemzetek konyhája.

Ámerika – a természet

A filmeken mindig lenyűgözött a Grand Canyon, és nem utasítanék vissza egy autózást végig a 66-os úton. A Yellowstone Nemzeti Parkról nem is beszélve, ahol Maci Laci Bubuval karöltve buzgón dézsmálta a látogatók piknik kosaraiban rejlő finomságokat. Lány létemre imádtam az indiános könyveket és Karl May tájleírásai fantasztikusak voltak, annak ellenére, hogy csak öreg korában jutott el az USA-ba, miután megírta lenyűgöző kalandregényeit Winnetou és Old Shatterhand barátságáról.

Amerikai álomvárosom mindig is Frisco volt. Gyerekként imádtam nézni a San Francisco utcáin sorozat üldözési jeleneteit, ahol a dimbes-dombos utcákon csak úgy repültek az autók, arra is vigyázva, hogy össze ne ütközzenek a régimódi sárga villamosokkal, miközben gyönyörű hátteret szolgáltatott a Csendes-óceán kékje. Na, ezekre a helyekre most nem sikerült eljutnom. De ki tudja? Talán egyszer.

Ámerika – az emberek

Nem hittem volna, hogy eljutok oda valaha is. Nem is vágytam rá különösebben, és messze is van nagyon. Ráadásul tele voltam előítéletekkel. 

Olvastam persze tőlük – róluk rengeteget. A regényekkel nem is volt baj, hisz hatalmas íróik vannak: Steinbeck, Updike, Oates, Capote, vagy a meghökkentő gyermekregényeket író Lowry. Hogy az ő könyveik tetszettek nagyon, csak azzal magyaráztam, hogy intelligensek. Ezek az írók, mint amerikai emberek, a kivételek, akik erősítik a szabályt. 

A filmekhez már más volt a hozzáállásom. Mert ott van persze a mozi, ami az amerikai “nemzet” műfaja, extra pénzből extra profizmussal művelik, de annyi könnyű tucatárut termelnek, hogy mégis inkább egy-egy európai- vagy ázsiai filmnél érzem azt, hogy: EZ IGEN!

A cipő

A néni évekig őrizgette a cipőt a szekrény mélyén.  Az édesapja keze munkája volt, aki csizmadia mester volt annak idején.  Csak a férje viselte egy-két alkalommal, de ő sem élt már. Nagytakarításkor mindig megakadt rajta a szeme. Semmi értelme, hogy itt álljon, de leselejtezni, eladakozni sem volt szíve, mint azt más ruházattal és lábbelikkel tette. Jó lenne legalább egy kis pénzt kapni érte, hisz valódi bőr és igazi kézi munka – gondolta. Azon töprengett, hová is vigye. Végül gondosan selyempapírba tekerte és útnak indult vele.

Útja a város egyik cipőkészítő mesteréhez, egy fiatalemberhez vezetett, akit sokan dicsértek, hisz nagy talentum volt a szakmájában. Versenyeket nyert a munkáival és kezdett országos hírnévre is szert tenni. Az ifjú mester szemügyre vette az elé pakolt cipőt, megdicsérte a bőrt, a kidolgozást, az egykori mester hozzáértését, de sajnálattal közölte, hogy pénzt adni nem tud érte, nem szokott ilyesmit vásárolni. A néni elgondolkozott a hallottakon.

- Mégis itt hagyom a cipőt. Nem tudok vele mit kezdeni, csak áll a szekrényben. Itt jó helyen lesz, itt legalább ismerik az értékét.

- Várjon egy picit! – szólt rá a cipész, mielőtt még kiléphetett volna a műhely ajtaján. – Hadd adjak cserébe valamit! – A hátsó szobából előhozott egy prospektust az eddig készült legszebb munkáiról és a néni kezébe nyomta.

A néni otthon a kezébe vette a prospektust, hogy megnézegesse a gyönyörű cipőket. A lapok közül - legnagyobb meglepetésére - egy bankjegy hullt az ölébe.

Ezt a történetet a néni lányától hallottam. Szavahihető ember. Azóta az a fiatal cipész mester pedig nemzetközi hírnévre is szert tett. Aki nem hiszi, járjon utána.

http://minap.hu/cikkek/igy-keszulnek-vilag-legjobb-cipoi-miskolcon

Lejegyezte: Vica

Rám-szakad-ék

Itt a tavasz, itt a túra szezon! Végre nem a sarat dagasztjuk, nekivághatunk az első bemelegítő gyaloglásnak. De nem árt, ha lelkileg is felkészülünk. Na nem a természet nyújtotta élményekre, inkább embertársaink elviselésére, hisz hiába „rándulunk ki” a városból, lépten-nyomon egymásba ütközünk az ismertebb útvonalakon.

Régen és főleg vidéken még az a szokás járta, hogy akik szembetalálkoztak a gyalogösvényen, köszöntötték egymást. Ez a főváros környéki helyeken egyre ritkább, amit valahogy meg is értek, hisz vannak olyan szakaszok, ahol olyan gyakran jön szembe valaki, hogy végül már azon kapná magát az ember, hogy mást se csinál, csak köszönget.

De ami tavaly ősszel várt ránk a rám-szakadékos túránkon, az  tette föl az i-re a pontot igazán, és nemcsak a  tömeg szempontjából. Sikerült épp olyan időpontban odaérnünk a szurdok közelébe, mikor több iskolás busz is kiengedte tartalmát,

Requiem egy munkahelyért

A gazdasági lapokban csak pár soros hír volt, miszerint Amerikában úgy döntöttek, hogy bezárja a 150 főt foglalkoztató magyar üzemét egy multi cég. Mi már hetekkel előtte tudtuk. Mert bejelentették. Pár hónap és nincs tovább. Ráadásul, mi húszan nem is ennél a cégnél dolgozunk, hanem egy másik multinál. Csak raktározunk nekik. Viszont ugyanúgy mennünk kell. Ha lesz is máshol helyünk, így együtt már nem dolgozunk többet.

Mikor szembesültünk vele, csak néztünk egymásra értetlenül és próbáltuk fölfogni.