Ámerika – az emberek

Nem hittem volna, hogy eljutok oda valaha is. Nem is vágytam rá különösebben, és messze is van nagyon. Ráadásul tele voltam előítéletekkel. 

Olvastam persze tőlük – róluk rengeteget. A regényekkel nem is volt baj, hisz hatalmas íróik vannak: Steinbeck, Updike, Oates, Capote, vagy a meghökkentő gyermekregényeket író Lowry. Hogy az ő könyveik tetszettek nagyon, csak azzal magyaráztam, hogy intelligensek. Ezek az írók, mint amerikai emberek, a kivételek, akik erősítik a szabályt. 

A filmekhez már más volt a hozzáállásom. Mert ott van persze a mozi, ami az amerikai “nemzet” műfaja, extra pénzből extra profizmussal művelik, de annyi könnyű tucatárut termelnek, hogy mégis inkább egy-egy európai- vagy ázsiai filmnél érzem azt, hogy: EZ IGEN!

Nagygubanc –azaz mese az önzésről (is)

Ó igen, az önzés, ez az okozója a legnagyobb gubancoknak.

Itt ez a rajzfilm, az Aranyhaj és nagygubanc – kedves bájos és mindenekfölött vicces egész estés családi mozi. Szerintem igazi családi, mert a nevettetésen (a jó szinkronon) és a szép látványon túl mindenkinek nyújt valamit. Kezdjük csak a legnagyobb fogyasztókkal: a gyerekekkel. Elsőre egy kalandos Rapunzel feldolgozás, kicsit felturbózva hollywood-i elemekkel megtűzdelve, csili-vili színes csomagolásban tálalva. És mégis van valami a képek mögött vagy között (?).

Soha el nem múló

… szeretettel gondolok arra, hogy szabad vagyok. Persze, a magam korlátai között. Megtanultam tiszteletben tartani őket, annak érdekében, hogy nagyon sok minden szabadon megtörténhessen velem - velünk. A korlátok egy részét lassan már észre sem veszem. Évszázadok sodra, itt élők ezrei alakították. És volt benne vas és vér és benne van a szó és a megértés ereje is. Mert el kell mondani és meg kell érteni azt, hogy ezek a korlátok azért vannak, hogy kapaszkodót adjanak nekünk az élethez. Valahogy úgy, ahogy egy kisgyerek felnő. Kapaszkodva, néha-néha rátámaszkodva és egyre inkább feszegetve ezeket a korlátokat. És az a jó - nem is csak simán jó, hanem inkább csodálatos -, hogy ezek a korlátok alakíthatóak. Újabb és újabb igények és lehetőségek alakítják őket. Szeretem, hogy van abban is szabadságom, hogy a saját korlátaimat alakítsam. Persze van olyan, aminek a megváltoztatásához egy emberöltő kevés és amire nincs semmi biztosíték, hogy valaha is átalakul, de én hiszek benne. Hiszek az emberek teremtő erejében. Csak néha nagyon magas árat kell fizetni érte.

… fájdalommal veszem tudomásul azt, hogy milyen magas ára is lehet a változásnak.

A porcelánboltos

Mi már csak így hívjuk. Amúgy az unokatesómról van szó; nagyon csinos, jó képességű, legalábbis ami a matematikát illeti. Ma már az egyetemen kutatótanár. Jó kis karrier, de a porcelánboltos státuszát máig sem adta fel. Azt hiszem nem tudta feladni.

Már gyereknek is kissé furcsa volt. Valahogy mindig rátapintott arra, hogy kinek mi a legérzékenyebb pontja és kímélet nélkül mondta ki hangosan azt, amit magunknak sem mertünk volna soha beismerni. „Gyerekszáj” mondták a felnőttek, és zavartan mosolyogtak. Belül persze, a legnegédesebb mosoly mögött is éktelen harag tombolt, s amint alkalom adódott az adós visszafizetett neki – ő persze nem értette. Sose szerette senki. Gyűlöltük, ahogy kimondta a puszta valót. És ő nem vette észre. Tényleg nem értette, hogy miért fordul el tőle mindenki, miért lesznek a gyerekek - felnőttek indokolatlanul ingerültek egy-egy megnyilvánulása után és miért bántják őt. Soha nem értette meg és nem is szerette őt senki annyira, hogy leüljön vele szemtől-szembe és elmagyarázza, hogy mi történik. Így nőtt fel, kirekesztve, magányosan, az igazság bajnokaként. Csupán csak a könyveit szerette, a tudományosakat, mert azok, amikben a puszta tényeken túl másról is szó esett érthetetlenek voltak a számára.

NEM

Három betű, egy rövidke szó. Önmagában nem várunk tőle sokat, mégis hatalmas mondanivalót birtokol. A nem szó majdnem olyan, mint egy csili paprika. „Kívülről” csak gondoljuk, hogy milyen hatással lesz ránk. Megnézzük a formáját, szagolgatjuk, szinte reményt fűzünk hozzá. Amikor eszünk belőle, akkor mutatja csak meg az erejét. No persze nem mindegy, milyen körülmények között t/esszük ezt. A csili paprika levesbe rakva kellemes és erős is tud lenni, persze úgy, ha te adagolod magadnak. Tudod, mennyit bírsz el. Ha beleteszik a levesedbe csak úgy, akkor eleve eldöntött a sorsod. A tálalás sem mindegy. Az, hogy a levesestányér csak le van rakva az asztalra és úgy kínálnak, vagy hogy azt nyújtják feléd. Így vagyunk a nem szócskával is. Akár adod, akár kapod, a körülményektől és a helyzettől függ, hogy jólesik-e vagy sem. 

Az orrunknál fogva

Nem is olyan régen egy illat múzeumban voltunk. Izgalmas kalandozás az érzékek birodalmában. Mert, bár szagokról-illatokról szólt, a látvány sem volt elhanyagolható – az is a mítosz része, de erről majd később.

Kezdjük csak az elején. A szaglás, egyike az öt érzékelési módnak, alapvetően egy eszköz a világ megismerésére, a tájékozódásra; azaz információ felvételére. Na, és ki tekint manapság így rá? Abban biztosak vagyunk a szagokkal kapcsolatosan, hogy mi az, amit nem akarunk, a büdös ösztönös és azonnali reakciót vált ki mindenkiből, de az információk komplexitását közel sem bontjuk ki olyan részletesen mint egy hang-, látvány- akár tapintás-élmény esetében. Egyszerűen a megszökünk-megszokunk alternatívák valamelyikét választva elszelelünk a számunkra büdös közeléből vagy mire észrevennénk, hipp-hopp, hozzá szokunk és már nem is érezzük azt. Amit pedig nem érzékelünk, az számunkra nincs – ilyen a mi struccpolitikánk! A kellemes illatok nem minden esetben váltanak ki ehhez hasonló heves viszonyulást – bár elismerem, éhes embernek a friss meleg kenyér illata olyan nyálelválasztást és olyan képzelet sorozatot indít el, hogy ihaj-csuhaj, de ezt is pont ugyanúgy meg lehet szokni, mint bármi mást. Kérdezzétek meg a pékinasokat!

Mobilozzunk - etikett szerint

Ki tudná megállni, hogy a mai világba ne legyen mobiltelefonja. 
Én! de, most ez nem rólam szól. :D 

Hogy milyen legyen az a telefon, azt az egyéni igényszint és ízlés határozza meg. Ezzel nem tudunk – és nem is akarunk – vitatkozni, de vannak írott és íratlan szabályok, amelyeket érdemes figyelembe venni az eszköz használata során. Ilyenek például, hogy vezetés közben nem telefonálunk, nem olvasunk, és nem írunk rövid szöveges üzenetet! Repülőgépen fel- és leszálláskor tegyük a mobil eszközeinket repülő üzemmódba (bár ez szerintem blöff, a mai korszerű rendszerek játszva kikerülik egymást). Kulturális rendezvényeken vagy bárhol, ahol a hangos beszéd vagy a jelző hang másokat zavarhat, kapcsoljuk ki a készülékünket. Ne kapkodjunk a telefonunk után az üzleti megbeszéléseken, a baráti összejöveteleken vagy a rokon látogatásokon (...tudom, sokszor sokkal szórakoztatóbb lenne a ketyerés kommunikáció, mint amire kilátásunk van a személyes helyzetben, de mégis, ... az Isten szerelmére!)

Elköltöztem

Igen, elköltöztem. 

Hogy hová? Egy jó pár hónap tapasztalatai szerint oda, ahol - jelző lámpa ide, jelző lámpa oda -, minden gyalogos akkor megy át az úttesten, amikor tud. Ahol senkinek nem fordul meg a fejében, hogy átférkőzzön két parkoló autó között, mert lehetetlen elférni, ahol nem Isten ellen való vétek finoman megkoccantani parkolás közben az előtted és mögötted álló lökhárítóját, ahol rengeteg a körforgalom, melynek haladási szabályait leginkább az élet írja.

Oda, ahol a buszra mindenki az első ajtón száll fel és köszön a buszvezetőnek, ahol a buszvezető fogadja a felszállók köszönéseit és mosolyog, megvárja a rohanókat és ahol maga a busz is percre pontosan, a jelző tábla szerint érkezik meg, nem siet, nem késik.

A szerelem egyenlő

Igen, mindenkié. Ahogy egyenlő a férfi és nő, úgy egyenlő a megélt szerelem, történjen az férfi és nő, nő és nő, vagy férfi és férfi között. Hogy ez nem egyértelmű? Legyen az! Hogy erről nem tudunk eleget? Kérdezzünk, beszélgessünk róla. Ismerjük meg a meleg párok életét, találkozzunk velük. Ezen a héten, az egész világon a meleg büszkeség eseményei zajlanak, itt a lehetőség kinyitni az ajtót.

Megszületünk, cseperedünk, nagyjából két éves korunkban felismerjük, hogy önálló emberek vagyunk. Az ’én’ felismerése fontos állomása az életünknek, minthogy az is, hogy tisztába jövünk vele, hogy fiúnak vagy lánynak születtünk.

Ünnep, már megint!

Igen, Ünnep.

A hétvégén ünnep van. De ez valahogy más. Benne van a munkahelyi naptárakban, hogy a hétfő hivatalos munkaszüneti nap, ovikban-iskolákban tanítási szünet van, de valahogy mégis más. 

Mi lehet ennek az oka? Miért nincsen a Pünkösdnek helyes kis- vagy nagy emblematikus figurája, miért nem árasztják el a boltokat az „ezt vedd-ezt vidd Pünkösdre annak, akit szeretsz és annak, akitől azt szeretnéd, hogy szeressen” jellegű termékek. Miért nincsen pünkösdi dekoráció

Feladat, nem egyszerű, de nem reménytelen…

Divat, mindennek van divatja, a társkeresésnek is. Divatos, divatkövető és ugyanakkor örök; csak az tudja aki benne van, hogy ez milyen igényes műfaj.

A kutatások azt mutatják, hogy a magányosak zöme nő. Közös sors, mondhatnánk, és íme egy gyöngyszem, ami egy férfi, és nem is akármilyen férfi, szempontjaira világít rá eme „sors” kihívásaira (részlet):

„48 éves 196 cm magas, jóképű, diplomás férfi vagyok. Tudom honnan jöttem és miért vagyok itt (a Földön). Elfogadom önmagamat olyannak, amilyen vagyok. Szeretem magam. Élvezem az életem. Kifejezetten magas EQ és IQ jellemez. Nem várok a leendő társamtól semmit, csak azt, hogy Ő is kerek egész legyen! A felszínesség, az üres szépség nem érdekel. Az izgalmas, humoros, változatos, vonzó nő igen!

A fogyatékkal élők másik oldalán

Nehéz téma, nem az enyém, vagyis nem látványosan az enyém, de mostanában úton útfélen belebotlok. Hogyan tud egy anya több gyereket nevelni, egyetemi tanulmányait végezni és élsportolni egyszerre? Jó kérdés. Főleg akkor, ha anya a csörgőlabdába nyújt számottevőt és a tan- és mesekönyveit Braille írással nyomták. Hogyan lehet valaki egy időben egy boldog gyerek apukája, szerető férj, egy neves multinacionális cég egyik legjobb szakembere és házi versenyeinek rockandroll bajnoka. Főként, ha kerekes székkel ropja?

Nem tudom.