Nehéz téma, nem az enyém, vagyis nem látványosan az enyém, de
mostanában úton útfélen belebotlok. Hogyan tud egy anya több gyereket nevelni, egyetemi
tanulmányait végezni és élsportolni egyszerre? Jó kérdés. Főleg akkor, ha anya
a csörgőlabdába nyújt számottevőt és a tan- és mesekönyveit Braille írással nyomták.
Hogyan lehet valaki egy időben egy boldog gyerek apukája, szerető férj, egy
neves multinacionális cég egyik legjobb szakembere és házi versenyeinek
rockandroll bajnoka. Főként, ha kerekes székkel ropja?
Nem tudom.
Én a fogyaték másik oldalán állok, - ezt gondolom magamról.
Egyszer ugyan voltam ágyhoz kötött 3 hónapig egy térd sérülés miatt, utána 1 évi
rehabilitációval már mire mindkét lábamat tudtam hajlítani többé-kevésbé. Valahogy nagyon
nehezen közelítem meg a témát. Egyre csak azt érzem, hogy természetesen kéne
kezelni, de nem megy. Tudom, hogy a sajnálat nem idevaló, de nem tudom, hogyan
tudnék úgy akadály-mentesíteni, hogy az igazán segítség legyen. Nem nőttem bele
a helyzetbe. Az jutott eszembe a minap, hogy gyerekkoromban, valahogy nem volt
látható az, aki látványosan különbözött a többségtől. Bármennyire is kutatok az
emlékeim között két emberre emlékszem, aki „fogyatékkal” mozogtak a közelemben:
az egyik a bal lábán magasított cipőt hordott és a másik fél arcát megbénította
az arcidegzsába. Sose mertem közelebb merészkedni hozzájuk, ők se közeledtek
szinte senkihez – elszigetelte őket a másságuk.
Ahogy kiléptem a „nagyvilágba” és talán más miatt is
változatosabbá vált a kép: egyre több és több olyan emberrel találkoztam, akik
nem abban a keretrendszerben mozogtak, amihez hozzászoktam. Első felindulásra
mindig nehezen ment a kapcsolat felvétel. És aztán a folytatás sem volt olyan
magától értetődő, és a hogy telt az idő kiderült, hogy az akadály mindig az én
térfelemen volt. Nehéz volt elfogadni fiatal felnőttként a táncra kérést egy
olyan fiútól, akinek az egyik karja kisgyerek méretű volt egy korházi műhiba
miatt. Nem tudtam hová ültetni a kedves vendégünket, kinek láthatóan magas
volt a retró stílusú konyhaszékünk. Nem tudtam, hogy meséljem vagy ne meséljem a
történéseket - és ha igen mit részletezzek - a gyengén látó kedves anyukának,
aki a tágabb rokonságnak szervezett gyerekzsúrban mellém ült le.
Hogyan miként induljak el? Kérdezzek rá vagy tegyek úgy mintha ez nekem is természetes lenne, mondván majd beszél róla, ha akar? Legyek
figyelmes, vagy hagyjam figyelmen kívül, hogy ne hozzam zavarba? Létezik
ilyenkor tabu szó – viselkedés - téma? Nem
tudom. Most sem tudom, de egyre közelebb kerülök, és néha veszem a bátorságot,
hogy beszéljek róla.
Nehezen, de egy dolgot megtanultam. Megtanultam büszkének
lenni arra, aki az egyetemi tanulmányai mellett csörgőlabda bajnokságot nyer a
csapatával, vagy arra, aki kerekes székkel ropja a rockendrollt, arra aki
tudja, hogy a kisiskolás gyermekét már nem fogja tudni az ölébe ültetni.
Hogy miért a büszkeség? Nem tudok jobb szót, és jelenleg
tenni se tudok többet. Jó lenne tudni, hogy ez elég-e.
Mottó, így az írás végére:
A fogyatékosság hosszan tartó
fizikai, értelmi, pszichoszociális vagy érzékszervi károsodás, amely számos
egyéb akadállyal együtt korlátozhatja egy adott személy teljes, hatékony és
másokkal egyenlő társadalmi szerepvállalását. A fogyatékosság egy változó
fogalom, bárki bármikor fogyatékossá válhat. A fogyatékosság nem betegség, hanem egy állapot, ami a fogyatékossággal
élő személyek és az attitűdbeli, illetve a környezeti akadályok
kölcsönhatásának következményéből adódik. Ezen akadályok gátolják a
fogyatékos személyt a társadalomban való teljes és hatékony, másokkal azonos
alapon történő részvételben. (lásd bővebben a Fogyatékossággal élő személyek
jogairól szóló ENSZ Egyezmény szövegében:http://www.szmm.gov.hu/main.php?folderID=16485)
A képen a Kis herceg braille kiadása
További hasznos információk a témában a teljesség igénye
nélkül:
http://www.dpi.org/
(angol)
lejegyezte: ebarátnőm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése