Szoknya kerestetik!

Ruhákat vásárolgattunk a hétvégén, mondván …”megint nőtt a gyerek”. Külön igények fogalmazódtak meg. Ezek egyszerűnek tűntek, mégis nagyobb fába vágtuk a fejszénket, mint gondoltuk. Egy órányi válogatás után arra gondoltam, hogy feladok egy hirdetést, hátha előkerülnek azok a dolgok, amiket kerestünk.

Valahogy így:

Kedves tini-nőcis ruhadarabok, mélyen tisztelt publikum!

Fiatal, prepubertás korban lévő, lányként funkcionáló egyén keresi hozzá illő szoknyáját, harisnyáját. Olyat, ami nem kislányos, nem kivágott és nem is felnőttes. Olyan tinis-nőciset. Kérem, ne tegyék ezt ezzel a korosztállyal, hogy nem találok, csak nadrágokat az üzletekben. Bevallom, időnként jólesik a nadrág hideg téli estéken…… de tavaszodik.

El-újságolom

Kiváltságosnak érzem magam. Amikor nagy ritkán a városba tömegközlekedéssel megyek, napom a Pöttyös utcai metróállomásnál kezdődik. Ez a belvárosba vezető utam első állomása.

 

A Pöttyös utcai metróállomás csarnok része nagyon fontos állomása a napomnak, ugyanis a hangulatom megalapozása a közösségi közlekedés világához itt történik. Na de vajon mi a fene történhet egy metróállomás csarnokában, amivel máshol nem találkoztam eddig? Nézzük csak. Rajtam kívül egy rövid idősávban legalább ötvenen közlekednek ugyanazzal a céllal, mint én. A-ból eljutni B-be. Most biztosan azt gondolja a kedves olvasó, hogy aluljárózenész vagy egy jegyellenőr aranyozza be a napomat. Hát csalódást kell, hogy okozzak. A jó hangulatom részben a BKV-nak, részben pedig egy újságos standnak köszönhető. Fura, mi?

Antivalentinnapista vagyok

Bevállalom. Kifejezetten utálom a Valentin napot. Nem értem, így nem tudom elfogadni. Vajon miért? Mert olvasatomban egy napra korlátozza a világ szeretet/szerelem ünneplését. Mi ez, ha nem korlátokkal teli, üzleti „értékteremtés”-hez való hozzásegítés? Tehát sok-sok üzlet plusz forgalmához önként és dalolva asszisztálás.

Hát nézzük, mit eredményez február 14-e:

• pillanatnyi érzelmeink kimutatását
• lustaságot (hiszen az év 364 napján is ki lehetne mutatni)
• üzleti hasznot (karácsony után a második legnagyobb haszonszerzési lehetőség)
•  társadalmi vakságot (új szokások átvétele úgy, hogy nem tudjuk pontosan mit takar, de mivel más is megünnepli, ezért mi is).
• lényegvakságot (nem tudjuk mi a fontos az életünkben)

Ha úgy nézem, akkor a Valentin nap nem más, mint az érzelmeink kimutatásához valamiféle alibi. Az alibinkért pedig képesek vagyunk fizetni? Ez olyan, mint a krimikben, amikor fizetünk az alibiért. Ez milyen már?

Tom Sawyerina

Legutóbb, mikor otthon jártam, megmosolyogtatott egy gyermekkori emlékem. Hétvégenként mindig a nagymamámhoz (nekünk Mamkó) robogtunk, aki nem messze lakott tőlünk. Elképesztően izgalmas út volt gyerekként gyalogosan az a 20 perc. Elmondom miért.

Az utcánkban az első állomás mindig a következő sarkon lakó Feri bácsi és Riki nevű kutyája volt. A hatalmas kertbe való bebámulás felért egy „reality és sociality show”-al. Mindig követtük a szemünkkel merre gereblyézik Feri bácsi, hogy köszönjünk neki. Mindig kaptunk egy jó szót. Aztán két házzal feljebb csodaszép virágoskert várt minket. Mindig nyitva volt az alacsony, cirádás kis kapu. No persze azért, hogy mi leszakíthassunk Mamkónak valami szépet szeretetünk jeléül. Heves szívveréssel szedtük a virágokat és rohantunk ki a kiskertből.

Innsbrucki meglepetés

Idén rendhagyó módon eldöntöttük, hogy a karácsonyt nem itthon, hanem külföldön töltjük. Lábainkat a nyakunkba szedtük, és 25-én elindultunk Ausztriába. Pikkpakk, röpke 6 órás út után megérkeztünk. A félig-meddig megtervezett ottlétünkben, még egy innsbrucki meglepetés program is szerepelt a palettán. A meglepetés program hátulütői első kihallásból: vegyek fel inget, mert fontos???? Reggel 7 órakor kell kelni, hogy 11-ig biztosan odaérjünk. „Karácsonyi szünetben korán kelni? Hát ez még sokba fog kerülni a családomnak!” - gondoltam. Reggel 7-kor álmosan, kocsányon lógó szemekkel kavargatom a kávémat, és mereven nézek előre. A családom hihetetlen energikusan kel és lelkesen terítenek a reggelihez. Csak pislogok. Na nem! Még a reggel első fél órájában vagyok. Ilyen kótyagos állapotban kifejezetten alkalmatlan vagyok mindenféle közösségi érintkezéshez. Csendben reggelizünk, öltözködünk. Előveszem a szép ingemet – barátságtalanul nézek rá. Miért kell Nekem ebbe öltöznöm ma, miért nem jó egy lazább felső? Morgok, de felveszem. A gyerekeim is ingben vannak, így kezdek elfogadóbbá válni. Belenézek a tükörbe. Hátha segít az árkokon az alapozó. Kenem, belenézek a tükörbe újra. Mindegy. Reménytelen. A gyerekek hirtelen felöltöznek, hogy ők előre mennek az autóhoz. Oké, vettem. Menjenek. Összepakolom magam és még mindig morgok, hogy a nem tudom milyen program miatt 2,5 órányi utazás vár rám. Ez egy dolog, de onnan vissza is kell jönni. Kimegyünk, mínusz van. Persze megint morgok.

A csodakönyv

Egyszerűen összedobható vacsorát készítettem az egyik este. Miközben vagdostam a hozzávalókat, elgondolkodtam. Honnan is ismerem ezt a rém egyszerű receptet; az emlékek mosolyt csaltak az arcomra. Az emlékképek egészen gyermekkoromig kalauzoltak vissza, olyan 10 éves lehettem.

A családban talán én voltam az egyetlen gyerek (pedig voltunk egy páran), aki sokáig hinni akart a csodákban. Jó érzéseket kapni és adni, a várakozás-, az együtt töltött idő öröme, a testvéreimmel való közös nevetések és bohóckodások jelentek meg az emlékképeimben. Végül megérkeztem az egyik karácsony estéhez.

Újra jazz koncerten jártam...

Gondoltam újra megpróbálom, hiszen adódott egy lehetőség. Nem is akármilyen. Itt koncertezik Magyarországon egy amerikai jazz formáció. Soha vissza nem térő alkalom! Visszaemlékezve az egy évvel ezelőtti new york-i pozitív élményeimre (ami egyben a beavatásom is volt a jazz világába), bátran és bizakodva ültem be a koncertterem székébe.

A koncertterem pódiumára három zenész érkezett meg, a maga szokványos lazaságában. Vászon nadrág, kockás ing, kicsit kinyúlt, megnyűtt póló. Ez is része a jazz világának. Fura kontrasztot adott a koncertterem patinás épületének „súlya” és a zenészek öltözködési lazasága. Semmi lacafaca. Bejöttek, tapsvihar. Minden bevezető nélkül fogták magukat és bevezették a közönséget a jazz világába.

Miért

A „miért” szó nyelvtani szempontból kérdőszó. Jelentését tekintve valaminek az okát firtatja. Értelmezésem szerint akkor használjuk, ha a másik mondandóját nem értjük teljesen és így akár a mondanivaló gyökeréig szeretnénk hatolni. Meg szeretnénk érteni a gondolkodását, az okokat, azt, hogy mi vezette a véleményhez tulajdonosát. A kisgyerekek pontosan így tanulnak tőlünk, amikor három évesen, minden második szavuk ez.

Naponta járok, kelek, tapasztalok. Sok olyan helyzetet látok és hallok, amit nem értek. Majdnem naponta merül fel bennem a kérdés; miért?

Dugófigyelő

Autómat megjavították. Megint vezetek. Dolgozom. Autóval szelem keresztbe-kasul a várost, a közlekedés aktív részese vagyok.  Ha akarom, ha nem feltúrták a várost. Ha akarom, ha nem, sokan ugyanolyan kényelmesek, mint én. Hihetetlen, de a forgalmi dugó szinte összes változatát átéltem egy hét leforgása alatt.

A dugóban ülve, első reakcióm: kissé ideges vagyok. Nem érek oda időben, ahol egyébként várnak. Második gondolatom: mivel nem tehetek róla, ezért nem idegeskedéssel, hanem értelmes dologgal fogom eltölteni az időt. Harmadik gondolatom: mi a franc lesz az az értelmes dolog? Negyedik gondolatom: egyre több verzió van már a fejemben. Ötödik gondolatom: megszületett az elementáris, korszakalkotó ötletem: az autóvezetők viselkedését fogom nézni… persze páholyból:)

Értékeim

Vezetek. Szemem tágra nyit. Figyelek. 
Figyelem a többi autóst, a forgalmat. Betartok minden előírást: a fényőr jelzéseit, a táblákat, a sebességhatárokat, az elsőbbségadás szabályait.  Mindent. Balra indexelek. Folyamatosan jönnek a szembejövő sávban. Kattog az index egy ideje. Állok és várok. Kinézek még egyszer balra, de még nem indulok. Fékhang. Hirtelen a visszapillantóra meredek. A pillanat tized másodpercéig nem láthatok benne semmit. Aztán hatalmas durranás, csikorgás. Szívem görcsbe rándul, kihagy néhány ütemet, majd óriásit dobban és eszeveszetten kalapálni kezd. Csatt! Nagyot rándul az autó. A csattanás után hangos sírás. Hátul jobb oldalon ül a lányom. És így, hátrafelé, szinte ott - mellette, az ablakon keresztül, veszélyesen közel látom a furgont. Vigasztalás, remegés, kétségbeesés, számvetés: ép bőrrel megúsztuk.

Szabadság

Mindig ez a várakozás. Egész életünkben csak várakozunk. Hol türelmesen, hol türelmetlenül. Egy biztos: minden ember egész évben a nyarat várja a legjobban, hogy eltölthesse jól megérdemelt pihenését, a szabadságát.

Várjuk a júniust, mert mindjárt vége van a sulinak. Gyermekként vágyunk az elvárások nélküli, játékokkal teli szabadidőre.  Emlékszem gyerekkoromban azokra a hosszú hetekre, amikor testvéreimmel a közeli erdőben bicikliztünk, süvített a szél a fülünk mellett a sebességtől. Szabadnak éreztük magunkat, megszűnt az idő, csak a játék és az új bicikli útvonalak felfedezése volt a fejünkben, ami elképesztő nagy fantáziát, szinte megélt meseszerű élményeket hozott. A kis domb, amire feltekerni egy váltó nélküli Tacskó biciklivel nem kis kihívás volt.

"Hónap dolgozója"

Elérkezett a lakásfelújítás ideje és ezzel együtt a nagytakarításé is. Hirtelen szembesültem azzal, hogy egyik gyerekem kinőtt a gyermekkorból. Saját elképzelése van, franciaágyat szeretne, vagy valami olyasmit.

Ezen felbuzdulva nyakunkba vettük a várost, és egy ismertebb bútoráruházba mentünk. A kiválasztott, ággyá alakítható kanapéról készségesen kaptunk tájékoztatást és egy papírt, - miszerint a házhozszállítás két munkanapot vesz igénybe, ha nem tudjuk megoldani. Hohohó, gondoltuk. Ez a legjobb. Ma csütörtök este van. Péntek egy munkanap, szombat nem munkanap, mert semmilyen ünnepnapot nem kell ledolgozni. Tehát hétfőn szállíthatják, juhé!  Hétvégén úgyis a Balatonra akarunk menni.

Pakk-olás

Hogyan tudunk egy döntésünkkel önmagunk ellenségévé válni? Hát úgy, ha elmegyünk bevásárolni. Gondoljunk csak bele. Toljuk a 100 Ft-os érmével működő mély kocsit, hogy megtöltsük különböző féle étkekkel. Természetesen bevásárló-listával indulunk neki a nem kis tornamutatvánnyal felérő „túránknak”. Sorról-sorra csak rakjuk-rakjuk a termékeket a mély kosárba, míg végül megtelik.

Polcról le, bevásárlókocsiba be. Egy. Fizetésnél bevásárlókocsiból ki, futószalagra felpakolni ugyanazt a mennyiséget. Kettő. Futószalag beindul, a nóta indul. Futószalagról újra be a kocsiba. Három. No persze nemcsak úgy hányaveti módon.

A mindennapok hőse vagyok

Egyet mondok kettő lesz belőle. Tartja a közmondás. Azonban néha megesik, hogy több is lesz belőle.  Amikor életünk egyik fontos eseményén kimondjuk a boldogító igen-t, azt gondoljuk, hogy kettőnk élete kezdődik el. A boldogság és a vágyak kereszttüzében nem gondolunk bele, hogy gyakorlatilag az első perctől kezdve nem vagyunk egyedül. Minimum tízen vagyunk. Nem ketten, hanem tízen!

Ahogy telnek-múlnak az évek, egyre több mindent veszek észre magamon. Feltűnik, mintha láttam már volna ezeket valahol: …a mozdulat ahogyan megkötöm a cipőfűzőm, a tekintet amivel simogatom a környezetemet. 

Formálódom, kupálódom. Észreveszem mozdulataimban a nagymamámat, tekintetemben az édesanyámat, kreativitásomban az édesapámat. Mondják, személyiségem hasonló a dédnagyanyáméhoz.

A sokszor látott csendes útitárs

 Minden évben a nyaralás előtti „ki mit vigyen magával” forgatagában feltűnik egy számomra nem szívesen látott útitárs. Ha nem látom, akkor már tartok a kérdéstől, hogy azt a bizonyos tárgyat: „ Ugye nem gond, hogy visszük”? Hosszú évek óta csendes útitársunk mindig ott lapul a bőröndben vagy a hátizsák valamely részében. Hogy mi is ez? Egy könyv. Nem is akármilyen. Egy angol nyelvkönyv. Mondván, tudásra kell. Jó, ha nálunk van.

A nyaralások alkalmával ha már elértük az úti célt, soha nem merült fel, hogy jön velünk a tengerpartra, a városnézésre, a múzeumlátogatásra, a csendes esti sétákra, a bicikli túrákra, hajókázásra, a hangulatos vacsorákra.

Az elrugaszkodott vágyak receptje

Éreztél-e már olyat valaha, hogy az, ami megszületett a fejedben, az nagyon messze elrugaszkodott a valóságtól, de mégis vágyat érzel, hogy megvalósítsd? Bennem több mint 10 éve született meg a gondolat. Hírt akarok adni a környezetemnek sajátos módon. Nem akárhogyan. Olyan lenyomatot akarok hagyni, ami percek alatt eltüntethető, de ugyanakkor maga a belső: Igen! Megcsináltam! érzés is megmarad. Hogy mi is ez? Most még maradjon titok. No lássuk, de mi is kell hozzá? Először is végy egy adag kreativitást, majd egy jó nagy adag önbizalmat. Szedd össze a hozzávalókat. De mindenből csak annyit, amennyi szükséges. Öltözz „játszósruhába”! Szedj ki a garázsból egy hosszabbítót. Végy egy nagy adag elhatározást (előítéletek nélkül), és kezdj neki! Elrugaszkodás indul!

Szükséges hozzávalók: egy legalább 80 négyzetméternyi lenyírásra váró fű, ami minimum 10 centi hosszúságú. Továbbá szükséges, és a legfontosabb egyben: egy darab fűnyíró.

Nem karosszék

Nagyon sok jót kaptam az utóbbi időben. Sok mindenkitől. De van, akitől még annál is többet. Emberileg. Ha valaki fontos számunkra, akitől olyan sok jót kapunk, már csak egy érzés van a köszöneten túl: a hála.

A hála leegyszerűsítve az én értelmezésemben az élet jósá­gá­ban való hit­ben, és annak elis­me­ré­sé­ben rej­lik. A hála nem karosszék. Mivel a lelkiismeretemre van bízva, ezért SOHA SEM dőlhetek hátra. Míg a köszönöm szó kimondásánál egyből pontot teszek a dolgok végére, a hála szó kimondásakor nem tehetem meg ugyanezt. Ha hátradőlök, akkor befejezettnek tekintek valamit, így nem tudok kifelé figyelni, hiszen túl kényelmesen ülök és saját magammal vagyok elfoglalva. Ha nem teszem ezt, akkor egyértelműen folyamatos készenlétben vagyok, azaz az érzékszerveimre hagyatkozom.

Összeesküvés elmélet

Hajnalban magamtól keltem fel a gondolatra, hogy atya ég! kint hagytam az autóban a kirándulásra szánt zsemléket. Semmi gond. Bár soha nem csináltam ilyet, egykettőre megoldom. Félálomban lebotorkálok az emeletről. Kulcskeresés beindul. Nem talál. Táskám feltúrom, keresem mindenhol. Lámpa gyúl a fejemben… haha! biztosan  a szoknyám zsebében  hagytam. Felrobogok az emeletre a fürdőszobába. Belenyúlok a szoknyazsebbe, de az kulcs nélkül néz vissza rám. Kezdek mérges lenni. Újra lemegyek. Tétován állok. Egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyt és értetlenül morfondírozok a helyzeten. Összeesküvés elméleteket kezdek gyártani. Tuti valamelyik gyerek szórakozott a kulccsal. De ez nem oldja meg a problémámat. Ergo nem lesznek szendvicsek, ha így folytatom. Ekkor újra világmegváltó ötletem támad. Gigantikus erővel veszem az irányt az előszobába. Tatatatáááám… a pótkulcs!

Az oldal, ahol többen állnak

4 évvel ezelőtt még nem hittem abban, hogy létezik olyan iskola, amely gyermekként kezeli a gyerekeket, olyan, ami nem teljesítménykényszerbe hajtja őket. Illetve tudtam, hogy vannak az alternatív iskolák, de… Létezik-e egyáltalán olyan rés, ami a versenyistálló és az alternatív megoldás között van?

Elsőszülött gyerekem 3 éven keresztül járt egy olyan iskolába, ahol a teljesítménykényszer mellett rendszeres volt a nyilvános megszégyenítés. Ehhez a megszégyenítéshez aztán lelki sérülés társult, s ettől kezdve folyamatosan valami betegség ütötte fel a fejét.  A gyerekünk egy idő után begubózott.  Rengeteget tépelődtünk, hol lehet a hiba. Rá kellett jönnünk, hogy az iskolában nem volt helyén az értékrend. Sem tudásban, sem emberileg. Még a felismerés után is sokat harcoltunk önmagunkkal. Egyrészt a saját kudarcunk szülőként, hogy „rossz” iskolát választottunk, rossz döntést hoztunk. Másrészt pedig a legfontosabb; nem mindegy, hogy hosszú távon a gyerek mit él meg és milyen mintát visz magával. Rájöttünk, hogy a gyereket EL KELL VINNÜNK ebből az iskolából. Bármi áron.

Mesterségük címere: JAZZ

Tavaly októberben New Yorkban jártam.  Mondván, hogy a város sokszínűsége miatt mindent látni, érezni és hallani kell, barátaink jegyet foglaltak egy vacsorával egybekötött 2 órás jazz koncertre. Kétkedve fogadtam a programot, mert ha valami távol áll tőlem, akkor az biztosan a  jazz.  Nem baj, gondoltam. Maximum vacsorázom egy jót, és láthatok élőben is egy Grammy díjas előadót (Lee Ritenour). Mi az, amit laikus szemmel és füllel a jazzről gondolok? Zenészek, akik játszanak valami olyat, amit nem értek. Egész jól indul, de semmi végkifejlet nem lesz belőle. Elég gyorsan ideges leszek tőle. Áttekinthetetlen, érhetetlen egyveleg az egész.

Hogy ne lógjak ki a sorból, a koncert előtt persze utánanéztem a jazznek pontosabban, hátha sikerül ebből valami jót is kihozni. Szegény szerencsétlen én, akinek