Zongorakoncert - akár az élet

A tegnap este zongorakoncerten voltam. Fergeteges élmény volt és már azt is tudom, miért. Azért, mert olyan volt, mint maga az élet.

Lassan indult. Pedig nem kellett hangolni. Pontosabban nem kellett hangolni a hangszert. A fülemet kellett. A fülemet, az agyamat, a szívemet kellett rányitni erre a csoda világra. Lassan indult, igazán lassan. Előbb csak néhány pöttyintés, mintha nyári eső kerekedne a semmiből. Nagy, kövér pöttyök voltak. Nyomot hagytak, de ezek a nyomok még nem keltettek semmilyen érzést. Még kívülről figyeltem. A lépcsőn felszaladó léptek feszülése még nem halt el a lábaimban, a karomon még ott volt a ruhatárba leadott kabát melege, az arcomon még éreztem a tovahaladó villamos suhanását, a fülem még tele volt a külvilág zajával. Aztán elhalványultak. Elhalványultak, mint

Nők a kertben (is)

Különleges kiállításon voltam.

Egy szabadtéri festmény kiállításon.

Na jó, nem igazi festmények csak reprodukciók voltak kiállítva. És nem is a teljes festmények reprodukciói, csak egyes részletek, az arcok voltak hatalmasra felnagyítva.

Döbbenet volt.

A környezet eleve lenyűgöző: egy kastély parkja: ősfák, gondozott gyep, szerényen kontúrozó, diszkrét virágágyások, téglafal, kőkerítés... Igazi reneszánsz hangulat és a képek! Hatalmas 5 x 7 méternyi vagy annál is nagyobb, félig áttetsző vásznak, azokon ismerős női arcok.

Kiállítás ajánló, de milyen :)

Úgy esett, hogy várakoznom kellett a fővárosban. Nem volt szép idő, és épp jó kávézó sem esett kézre. A Szépművészetit épp tatarozzák, be volt zárva, így látnivalónak maradt a Műcsarnok. Ó, kiállítás! "Képek és pixelek - Fotó művészet és azon túl - Nemzeti szalon 2016"! Szép, színes, kicsit egzotikus plakátok… Hmm, vonzó... -gondoltam...

És még azt is gondoltam, hogy lesznek igazán szép képek és kevésbé szépek. Gondoltam, lesznek érdekesek - téma, szín és méret harmóniába rendezve. Gondoltam, lesznek ismert és kevésbé ismert kortárs alkotók, de zömmel olyanok, akikről nem is hallottam korábban. Gondoltam, lesznek természet-, szocio- és portré jellegű képek. Gondoltam, lézeng majd egy két ember. Gondoltam, egy részét az időmnek majd kitölti. 
...a maradékra legfeljebb kitalálok valamit. 

Ezt gondoltam.

Aztán találtam benn

Titkaim

Nemrég olvastam itt a Gubancbon: az egyik szerkesztő felülvizsgálta, mit is lehetne kezdeni a titkaival. Végül úgy döntött: egy Privát kiállításban megmutatná őket. Ez mekkora ötlet!!! Teljesen magával ragadott az írás. Karinthy sorait juttatta eszembe: „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.” Fantasztikus. Nem is értem, ez nekem miért nem jutott eddig eszembe?!

Milyen izgalmas lenne látni a kiállítást - azaz a titkaimat - megszemlélők arcán a reakciókat:

az elnéző mosolyt (milyen esendő is az ember!)

az eltöprengést (mi minden történik másokkal!)

a megkönnyebbülést (lám-lám: nem csak az én lelkiismeretemet terheli ilyesmi!)

a zavart (ez teljesen távol áll tőlem!)

a rácsodálkozást (ez akár az én titkom is lehetne!)

a megdöbbenést (na, ne, de tényleg, ez már sok!).

A fa nem luxus

Nézem ezt a gyönyörű építészeti remekművet: üveg, acél és nyersfa. Gyönyörű. Lenyűgöz ahogy beilleszkedik a tájba, pedig teljesen más. Szinte környezet idegen. Olyan, mintha egy felhő ereszkedett volna a parkba, vagy mintha paradox módon egy hajó dagadó vitorláit látnám a fák hullámzó zöldje felett.

A világ egyik legnagyobb luxuscikk csoportja, a LVMH (ilyen házak tartoznak ide, mint a Louis Vuitton, a Möet és a Henessy – és ők csak a névadók) létrehozott egy művészeti alapot két évtizeddel ezelőtt, s ennek az alapítványának az újonnan épült szentélye ez a csoda. A Fondation Louis Vuitton - a köz-, a művészet-, a kultúra szolgálatára. A tervező Frank Gehry* – a "dekonstrukcionizmus apostola", bár ezzel a jelzővel ő maga soha nem értett egyet - nem kezdő

Az apartman

A minap szembejött velem egy festmény. Gyönyörű nőt ábrázolt. Elbűvölő és kihívó is egyszerre ebben a mesés rózsaszín ruhában. Alig tudtam levenni a szememet a képről. Hosszan eltűnődtem, vajon ki lehetett ez a nő, mit tudott, hogyan élt, mit és kit szeretett? Mert, hogy őt nagyon szerette valaki, az biztos. Ennek ékes bizonyítéka ez a kép.

Utánaolvastam.  

Az előző századforduló táján született maga a festmény, a kor egyik legjelentősebb portré-festőjének remekműve. Ezt a képet, nem olyan régen adták el - árverésen, töménytelen pénzért. Van ilyen, nincs ebben semmi különös.  Az viszont igencsak különleges, hogy ez a kép, sok más csodás dologgal együtt, elhagyottan hevert egy lakásban közel hetven éven át.  Senkinek nem hiányzott, senki nem törődött vele. Pedig…

Privát kiállítás

Titkok. Az én titkaim. Hozzám tartoznak. Viszem őket magammal mindenhová, ...és őrizgetem. Nem vagyok igazán jó gazda: van, hogy el veszítek közülük néhányat – hiába, felejtek! – ...és van, hogy ki is kottyantok egyet kettőt. De az is előfordul, hogy némelyikük csak begurul valami fénytelen sarokba és egy ideig nem kerül a látókörömbe. Aztán jön egy hang, egy dal, egy illat, egy hangulat és itt van ismét, itt. Finoman lök rajtam egyet, …de hogy mit kezdek vele, az igazán csak az én dolgom. Ráér, megvárja. S így van ezzel a többi is.  

Gondoltam már rá, hogy tényleg kezdeni kéne velük valamit. Nem hiszem, hogy csak úgy „l'art pour l'art” lennének még mindig meg. Valami itt tartja őket – persze leginkább én magam! –; és én, aki a gazdájuk vagyok, hiszek a funkcionalitásban. Jók kell hogy legyenek valamire. Gondoltam rá, hogy elajándékozom őket – de hát akkor már nem is lennének titkok.  Meg azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy jónéhányuknak réges-régen lejárt a szavatossága.

Újra jazz koncerten jártam...

Gondoltam újra megpróbálom, hiszen adódott egy lehetőség. Nem is akármilyen. Itt koncertezik Magyarországon egy amerikai jazz formáció. Soha vissza nem térő alkalom! Visszaemlékezve az egy évvel ezelőtti new york-i pozitív élményeimre (ami egyben a beavatásom is volt a jazz világába), bátran és bizakodva ültem be a koncertterem székébe.

A koncertterem pódiumára három zenész érkezett meg, a maga szokványos lazaságában. Vászon nadrág, kockás ing, kicsit kinyúlt, megnyűtt póló. Ez is része a jazz világának. Fura kontrasztot adott a koncertterem patinás épületének „súlya” és a zenészek öltözködési lazasága. Semmi lacafaca. Bejöttek, tapsvihar. Minden bevezető nélkül fogták magukat és bevezették a közönséget a jazz világába.

Nők a művészetben és a világban - Kate McDowell

Kate McDowell – képzőművész

Kézzel készített porcelán szobrai a környezet hatásait mutatják meg a mai iparosodott társadalmunkban. Az eredményül kapott művek egy része szórakoztató, de egyben felkavaró. Különös  módon, a szemlélődőben feszültséget keltve mutat rá a természeti világ, az ember és állat megmagyarázhatatlan összefonódására. Az anatómiai formák, állatfajok és ember alkotta különös tárgyak megmagyarázhatatlan elegye meghökkent és elgondolkodtat egyszerre.

Honlapján így nyilatkozik alkotásairól:

"Az általam készített darabok a környezeti hatásokra, az éghajlatváltozásra, a mérgező környezetszennyezésre és a génmanipulált növényekre reflektálnak.

Tánc

Tánc. Ritmusra mozdulni egyedül vagy párban. Együtt élni a zenével, lassan majd tempósabban, végül egyre gyorsabban és gyorsabban. Szédült tempóban pörögni, forogni. Tánc.

A Ghymes Együttesnek van egy lélekbemarkoló zenéje és szövege, melynek az a cime, hogy „Tánc a hóban”.  Meleg szívvel ajánlom figyelmetekbe, s ha tehetitek, ne villamoson, metrón vagy zajos környezetben hallgassátok, szánjatok rá egy csendes, nyugodt 7 percet. Megéri.

Részlet a Ghymes együttes fent említett „Tánc a hóban” dalszövegéből:

Egy éjszakás kaland

avagy múzeumok éjszakája

Középiskolás voltam, amikor francia órán Balzac valamelyik regényéről beszélgettünk. Hogy melyik regényről pontosan, arra sajnos nem emlékszem, teljesen más aspektusból keletkezett bennem lenyomat ezen az órán. Egy hangulat maradt meg nekem, az ahogy a tanárnő Párizsról, Balzac életvitelérő és a párizsi házáról mesélt, s a lelkesedése, az apró részletek képpé alakultak. Arra gondolok, mikor hallgatsz egy történetet, becsukod a szemed, és szinte úgy érzed ott vagy magad is a helyszínen. Jelen esetben a bohém költők társaságába kerültem, az Eiffel torony lábánál próbáltunk fiákert keríteni, majd hajnal tájban, delíriumos állapotban, a művészlakásban még folytatódott a tivornya.

Ha én bazsarózsa termesztő volnék

Akkor minden nap a kertben hallgatnám, ahogy a virágok nyílnak, érezhetném, ahogy a szirmaik ontják az illatot. Titkon lesném, hogy vajon melyik lehet Paion, a görög orvosok istene. Locsolgatnám, és talán el is nevezném őket. És hogy miért termeszteném a virágok királynőjét? Mert az ő frissessége, üdesége, szépsége jelképezi a lélek megújulását, a kiteljesedést.

A bazsarózsák a legszebb tavaszi virágok közé tartoznak. Több ezer éves hagyománya van a termesztésüknek, már a kínai császárok is ebben gyönyörködtek. A korai festmények egyik kedvelt motívuma a bazsarózsa (kép: Bazsarózsa, festő: Yun Shouping, 17. század, Kína).

Nők a nagy művészek oldalán - Berthe Morisot

avagy akikről nem szól a fáma

… de mi most írunk róluk, mert megérdemlik!

 

Berthe Morisot (1841. január 14. – 1895. március 2.)

Ezt a képet Manet festette Berthe Morisot-ról, fekete fátyolban, amint éppen az édesapját gyászolja. 1868-ban ismerkedtek meg, és a portrék, amiket Manet festett Berthe-ről, illetve a levelezésük is erőteljes vonzalomról árulkodik. Manet egyszer egy festőállványt ajándékozott Morisot-nak karácsonyra. 

 

Bár többnyire Morisot-t tartják Manet követőjének, a valóság az, hogy ő mutatta meg Manet-nak a plein air festészetet, amit ő már évek óta gyakorolt. Sőt, ő mutatta be Manet-t annak a körnek is, akik hamarosan Impresszionisták-nak kezdték hívni magukat. Berthe már rég tagja volt a társaságnak, és az impresszionizmus három legnagyobb női képviselője egyikének tartották.

Meghökkentő művészet napjainkból

Nem olyan régen egy internetes híroldalt böngészve akadt meg a szemem egy jelenleg alkotó „szobrász” művein. Felbuzdulva a látottakon úgy gondoltam, talán mást is megfognak az alkotások.

Li Hongbo - Pekingi művész

Li Hongbo lenyűgöző, rugalmas, papír szobrokat készít. A technika befolyásolja a varázsát, ragasztott, rétegelt papírt alkalmaz. A nézőket egy lenyűgöző felfedezésre invitálja, melynek során megtapasztalhatják a papír és a szobrászat forradalmian új találkozását. 

Nők a nagy művészek oldalán - Gabriele Münter

Avagy akikről nem szól a fáma...

… de mi most írunk róluk, mert megérdemlik!

Gabriele Münter (1877 – 1962)

Gabriele Münter nem volt szép. Vagy legalábbis azokon a fotókon, amiket én láttam, nem tűnik annak. Ellenben tehetséges fotóművész volt, és kitartó szerető. Később pedig tehetséges expresszionista festő és az értékek nagy védelmezője.

Felső középosztálybeli családba született, és a szülei gyerekkorától kezdve támogatták művészi ambícióit, látva, milyen jól rajzol. A női művészeti iskolába járt, mivel nők akkoriban nem járhattak a német Művészeti Akadémiára… 21 éves korára mindkét szülője halott volt. Ekkor nővérével együtt elhatározták, hogy az örökölt tetemes mennyiségű pénzből utazgatnak egy kicsit, és meglátogatják a távoli rokonokat az Egyesült Államokban. Gabriele rengeteget fotózott Texasban, Arkansasban, Missouriban.

Matyó és a világhírnév

Tudtátok-e, hogy Matyóföld tájegység az Alföld északi részén, Borsod-Abaúj-Zemplén megye határán terül el? És azt, hogy Matyónak Mezőkövesd lakosságát nevezzük? “A korábbi kutatások és elsősorban az itt élők vélekedése alapján Tard és Szentistván települések lakóit is matyónak mondták, bár viseletükben, hímzésükben mindhárom eltér egymástól. A matyónak nevezett települések közül mindig Mezőkövesd mezővárosa volt a vezető közösség, innen diktálták a divatot. A matyó hímzés 2012 decemberében felkerült az UNESCO szellemi kulturális örökség listájára.” (Forrás: Wikipedia)

Én nem tudtam mindezt, fogalmam sem volt róla, hogy Mezőkövesd diktálta a divatot anno. Utána olvastam kicsit, mert érdekelt, hogy mi van a Matyó hímzés elterjedése mögött? Kíváncsi voltam honnan indult útjára és járt be ilyen nagy utat? Mert azt joggal mondhatjuk, hogy a Matyó világhírnévre tett szert az utóbbi években, és szerintem ez nagyszerű. Személy szerint büszke vagyok rá és örülök a népszerűségnek, remélem sokan vagyunk így ezzel.

Nem csak klasszikusok és nem csak szépek

Vicces, show, klasszikus, zene – ezek a szavak egyre jobban hangzanak együtt manapság és látunk rá példát, hogy lehet ezt igényesen is csinálni. Hogy a nők otthon vannak ebben a műfajban, mi sem bizonyítja jobban, mint a "Magyar táncok". A következő felvételen a német kvartetet (Salut Salon) népszerűsítő klipp látható, alább pedig néhány koncert gyöngyszemet gyűjtöttünk ki Neked a Ralf Pleger által készített koncertfilmből. 

Oscar, avagy ki van a szobor mögött

Siker, fény, csillogás… Mozicsillagok, vörös szőnyeg, ruhaparádé… Meglepetések, evidenciák, megható beszédek. Ez megy minden évben… Szemfényvesztés? Varázslat? … én már nem is figyelem a tendenciát. Volt amikor a botrányé volt a főszerep, volt amikor a jótékonyság, az együttérzés volt a trendi, de alapjaiban a Gála örök. Akárcsak a szimbóluma, maga a szobor.

Szobor? Inkább csak szobrocska? Ha csupán a tényekre vagyunk kíváncsiak vele kapcsolatban, segít nekünk a wiki.

De ki van a szobor mögött? Szerintem ez a varázslat része...

Nem tudhatunk mindent, nem ismerhetjük, csak sejthetjük a részleteket. Tudjuk, például, hogy ki tervezte a szobrocskát: Cedic Gibbson. Gibson akkoriban (1927-1928) az MGM Stúdió művészeti vezetője volt. Az aranyozott szobor, szögletes art deco stílusban, egy férfit ábrázol, nagyon hosszú karddal (…) maga előtt, amint egy filmtekercs-dobozon áll szál-egyenes tartásban. A kivitelezés és az ihlet, nem kétséges, korhű. De ki volt az i(h/l)lető?

Erről már csak városi legendák szólnak, sehol semmi konkrétum.

Borbély Szilárd emlékére

Debrecen. Életem nagyon szép évei, és sok is. Majdnem egy évtized a tudomány elefántcsonttornyában, ahol akkor még voltak csoportok, és közösségi élet - valós, nem virtuális - ahol voltak beszélgetések, értelmes viták és önfeledt bulik. Ahol mindenki mindenkit ismert és volt hovatartozás.

Debrecen. Hírek, események, gyász. De nem az enyém. Bár olvastam róla, láttam színdarabját játszani, egy volt azon kevesek közül, akivel nem volt emlékezetes személyes találkozásunk. Én nagyon sajnálom.

Debrecen. Hiába a közös tér, nem marad más, csak mint minden olvasónak, a betűk a papíron, a versek, írások nyoma a lelkemben.