Különleges
kiállításon voltam.
Egy szabadtéri
festmény kiállításon.
Na
jó, nem igazi festmények csak reprodukciók voltak kiállítva. És nem is a teljes
festmények reprodukciói, csak egyes részletek, az arcok voltak hatalmasra
felnagyítva.
Döbbenet
volt.
A
környezet eleve lenyűgöző: egy kastély parkja: ősfák, gondozott gyep, szerényen
kontúrozó, diszkrét virágágyások, téglafal, kőkerítés... Igazi reneszánsz
hangulat és a képek! Hatalmas 5 x 7 méternyi vagy annál is nagyobb, félig
áttetsző vásznak, azokon ismerős női arcok.
A legcsodásabbak. Leonardo da Vinci angyalai, hölgyei, madonnái. Káprázatos elrendezésben. A kiállító szándéka szerint ezek a csodás portrék szinte beleolvadtak a természet adta nagyszerű kiállító térbe és eltúlzott méreteik sem keltettek zavart vagy visszatetszést. Olyan természetes volt, hogy a hermelines, a sziklás vagy a szekfűs asszony tekintete kísér a kerten át. Tudott valamit ez a művész a női lélekről. Így kinagyítva és az eredeti környezetekből kiszakítva ezek a szemek - a lélek tükrei – meséltek. Meséltek női sorsról, hitről, szerelemről; meséltek a pillanatnyi érzelemről, a megértésről, a biztatásról, a szomorúságról és az elfogadásról. Hogy honnan veszem? Nem is tudom pontosan megmondani, egyszerűen csak éreztem. Éreztem, hogy van közös bennünk, a nőiességünkben. Van valami, ami összeköt, valami, ami a minket elválasztó évszázadok dacára is azonos. Meg ne kérdezzétek, hogy mi volt az, mert tényleg nem tudom elmondani, de éreztem és értettem. Értettem a tekinteteket, értettem a mosolyokat, értettem az odafordulást. Mert igen, ott volt az a bizonyos mosoly is, amely a világ egyik legismertebb mosolya: a Mona Lisáé; aki a maga nyugodt, derűs módján tekintett le az ott elhaladókra, felkavarva vagy épp elegyengetve az andalgók lelki világát.
A legcsodásabbak. Leonardo da Vinci angyalai, hölgyei, madonnái. Káprázatos elrendezésben. A kiállító szándéka szerint ezek a csodás portrék szinte beleolvadtak a természet adta nagyszerű kiállító térbe és eltúlzott méreteik sem keltettek zavart vagy visszatetszést. Olyan természetes volt, hogy a hermelines, a sziklás vagy a szekfűs asszony tekintete kísér a kerten át. Tudott valamit ez a művész a női lélekről. Így kinagyítva és az eredeti környezetekből kiszakítva ezek a szemek - a lélek tükrei – meséltek. Meséltek női sorsról, hitről, szerelemről; meséltek a pillanatnyi érzelemről, a megértésről, a biztatásról, a szomorúságról és az elfogadásról. Hogy honnan veszem? Nem is tudom pontosan megmondani, egyszerűen csak éreztem. Éreztem, hogy van közös bennünk, a nőiességünkben. Van valami, ami összeköt, valami, ami a minket elválasztó évszázadok dacára is azonos. Meg ne kérdezzétek, hogy mi volt az, mert tényleg nem tudom elmondani, de éreztem és értettem. Értettem a tekinteteket, értettem a mosolyokat, értettem az odafordulást. Mert igen, ott volt az a bizonyos mosoly is, amely a világ egyik legismertebb mosolya: a Mona Lisáé; aki a maga nyugodt, derűs módján tekintett le az ott elhaladókra, felkavarva vagy épp elegyengetve az andalgók lelki világát.
Hát
ilyenek vagyunk mi nők! Fizikai paramétereinktől teljesen függetlenül beleilleszkedünk az adott környezetbe, megmozgatjuk az arra
haladók érzelmeit… És ha hiszünk magunkban, akkor finom szemlélődéssel vesszük
tudomásul, hogy nem hagyjuk közömbösen a környezetünket. S ez így van jól!
(a
kiállítás helyszíne: Chateau de Clos Lucé – Loire völgye)
lejegyezte:
ebarátnőm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése