Pékség Mesék VI. Kiara

A boltocskám vásárlóközönsége napszakonként más és más, hiszen hajnalban a munkába igyekvők, majd az óvodába-iskolába sietők, napközben pedig az otthon lévő kismamák, nagymamák és nagypapák térnek be hozzám. Mai történetem főszereplői egy fiatal család, ahol egyelőre egy három és fél éves kislány, Kiara körül forog a világ. A kislány nem csak szép, de korához hűen, rendkívül cserfes, érdeklődő, nyitott kis teremtés. Ő is alkotott a gyerekfalamra egy pogácsáért gyönyörűt, a tőle elvárható módon maximálisan kihasználva a papír lap mindkét oldalát, színes vonalakkal rajzolta tele. Mikor a szokásos „Hűűű de szép, ezmiez?” kérdéssel kézhez vettem a remekművet, az én kis művészem nem tudta igazán elmondani, mire gondolt, amikor rajzolta, így abban maradtunk, nyilván a pogácsára. Igazi gyerek,

Színházjegy vadászat és ajánló 2in1

Ki gondolná, hogy színházba menni nem olyan egyszerű, hogy csak kigondolom mikor lenne egy szabad estém, amikor a barátnőm is ráér, és veszek pár jegyet az interneten vagy a közönség szervezésen. Lehetne ez így is, de leírom, hogy történt a valóságban.

Történt ugyanis, hogy kedves barátnémmal elhatároztuk: megnézzük a Centrálban a My Fair Lady-t Alföldi Róberttel a szereposztásban. A februári előadásokra már nem voltak szabad helyek és a Centrál Facebook oldalán megtaláltam, hogy a márciusi előadásokat melyik napon kezdik értékesíteni. Zseniális, gondoltam magamban és fel is hívtam a barátnőmet, hogy ne aggódjon mert aznap szánok rá néhány percet és megveszem a jegyeket online. Felvéstem a naptárba a napot és az órát is, gondoltam fontos, hogy lássam: 11 órakor kezdődik az értékesítés, tehát még ebéd előtt elintézem, nem bízom a véletlenre.

Tavasz-Nőnap…

Március első hétvégéje végre megmutatta miért is vártuk annyira a tavaszt. A meleg napsugár, a madárcsicsergés, és virágaink felbukkanása a fagyott avaros talajból, valósággal elvarázsolt bennünket. Ha már varázslat, mi nők ezt a hónapot  pontosan a csodák miatt szeretjük. Hiszen március elején minket nőket köszöntenek világszerte.  A hála, köszönet, megbecsülés, törődés, elismerés, tisztelet, odafigyelés, figyelmesség, mosoly, kedvesség, szeretet, szerelem ezen a napon előtérbe kerül. Ilyenkor csodaként éljük meg azt a sok szeretetet melyet kapunk. Legtöbbször desszerttel  és vagy virággal kedveskednek a férfiak a hölgyeknek, de legyen akár egy szál virág akár egyéb figyelmesség, a lényeg a szívből jövő szeretet, melyre annyira vágyunk! Bár jólesne más napokon is érezni ezt az odafigyelést, de ne legyünk telhetetlenek :) 

Pékség mesék - felcserélt pohár

Következő mesémet talán azok érthetik igazán, akik elmúltak már negyven évesek, és van tapasztalatuk az álláskeresés „áldásos” procedúrájában. Történetem főszereplője ebben a cipőben járt sokáig, de nehezített terepen, mert egy néhány meghatározó dologban kihívásokkal küszködik – és akkor még finoman fogalmaztam. Ott kezdődik a sor, hogy már túl van az ötödik ikszen és az iskolai végzettségét tekintve, hmm…, szóval vannak hiányosságai. Továbbá a társadalmi hovatartozása is nehezítő körülménynek számít az álláskeresésben, hiszen  „látványosan” roma származású.

Amióta a kis boltot viszem ez a kedves úr reggelente, munkába menet, nálam fogyasztotta el kávéját és mesélt.

2016 Haikuban, Selyemgubanc módra I.rész

Pergő napok, megoldandó képlet.

Gyermekek előtt a pálya. És választás.

Tücsök vagy hangya, esetleg cserebogár.

Ó, jaj!

Vicus

Változások sora.

Folyamatos bizonyítási vágy.

Aggódás. Örök elégedetlenség.

Zsörtölődés.

Baráti hazatérés.

Akaratlan megbántás.

Felnőtté válás.

Kirepülés a „fészekből”

A nagybetűs ÉLET…

 

Tintaflinta

Káoszból a rendezettségbe,

az elválás apró lépései között fejest ugorva az újba,

szülők elvesztését gyászolva,

albérletből saját otthonba.

Tavaszból a nyárba,

Európából Japánba,

nemzetek ízeit és kultúráját ízlelgetve,

régi és új barátokra figyelve.

Önmagunk határait próbálgatva,

keresve a célt és a jövő értelmét

telt a 2016-os év.

Sziluett 

Pékség mesék - Egy fenyő álma (Igaz emberek igaz meséi)

Egy tíz éves kisfiú ajándéka 1956 telén.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis fenyő. Erdőszélén cseperedett sok-sok ezüstfenyőcske csemete társával együtt. Egy napon jött egy ember, ő pedig hirtelen gyökerestül sötét zsákban találta magát. Kis idő múlva már  hangos, szaladgáló kisgyermekre lett figyelmes, aki földet igazított a ijedten meredező gyökérkéjére. Ez lett az új otthona. A kisfiú, akire bízták, ha szüksége volt rá öntözgette, rendezte, sepregette környezetét, felszedte lehullott tűleveleit. Ő pedig, ahogy annak lenni kellett, évről évre növekedett a kisgazdájával együtt.

Kedves Jézuska...

Gyermekkoromban szokás volt, és később, persze gyermekeimtől is minden évben időre kértem a „Jézuska levelet” melyet az ablakba kellett helyezni. Általában, ez egy kívánságlistát jelentett, mely híven tükrözte az ebben az időszakban a médián átáramló játékdömping jellegét.  

Ezen felbuzdulva arra gondoltam mi lenne, ha most kéne listát írnom. Vajon, most mi lenne benne? Elkezdtem tehát mese adókat kapcsolgatni, és rémülten jutottam a következtetésre: gyerek legyen a talpán, aki konkrétan tudja, mit szeretne a Jézuskától.

Pékség mesék - Van az a rettenet...

Családon belüli erőszak… képek a híradásokból: síró, arcukat nem vállaló nők, családok… Nekem erről a szóról mindig ez a rettenet ugrik be elsőre. 

Most pedig itt áll előttem, a pékség pultjának másik oldalán egy ember, akinek kezén, nyakán hegek bizonyítják, hogy a hír igaz. Van ilyen. Ő még a szerencsésebbek közé tartozik, túlélte. Állítása szerint, a felesége még mindig nagyon rossz állapotban van, pedig több éve már annak, hogy megtörtént a szörnyűség. S a látható sebhelyek a kisebbik baj, hiszen azok már szinte teljesen begyógyultak.

Mindig szépen indulnak ezek a történetek is. Lánykájuk egy és édes. Felnőtt, kirepült a családi fészekből. Párt választott: elsőre az igazit. Szerelem, boldogság, összeköltözés, majd

Pékség mesék - A biciklis hölgy

Ma egy idősebb hölgyet mutatok be nektek, aki biciklizik. 
Ez még így magában nem is lenne különleges dolog, hiszen itt, a kisboltom környékén a nyugdíjasok nagy többségének kétkerekű a járműve. Van, aki pusztán szállító eszköznek használja a járgányt és ezen tolja a bevásárolt holmikat, némelyek pedig a kondíciójukat is karban tartják vele, és tekernek. 

Nos, az említett hölgy is biciklis, de ő azért nem mindennapi eset, mert Alzheimer kórban szenved. A kedves néni egész felső teste folyamatosan remeg. Reszket a keze, a feje, rázkódik a válla és a mellkasa. Azt gondolhatnánk, hogy na ő, biztosan tolja a biciklit, s így próbálja magát egyensúlyba tartani. Hát nem! Ő felül a biciklire. Amikor először

Pékség mesék - Ha itt az idő, menni kell…

Ma úgy indult a hét, mint már három hete, minden hétfő.

Odaértem időben, hiszen hajnalban alig van forgalom, a megszokott friss kenyér illat fogadott a boltban, kipakoltam és hajrá! A megszokott kora reggeli arcok jöttek, a péksüteményeikért. Szinte becsukott szemmel is ki tudtam volna szolgálni őket, de én figyeltem, hisz nálam az áru mellé ingyért jó szó dukál. Rá szoktam adni! Ekkor az egyik kedves vevőm mindig mosolygós szemében, ezen a reggelen, zavart és érthetetlenséget láttam.  Kérte a szokásos reggeli sütijét s a pénztárnál, fizetés előtt ennyit mondott: - „Se nem dohányzott, se nem ivott, mindig egészségesen táplálkozott…”- Nem nagyon értettem, csak néztem rá kérdőn. És ekkor elmondta:

- A barátom. A barátom volt,

Pékség mesék - Igaz történetek, igazi emberekről

Hadd kezdjem azzal, hogy a sors úgy hozta, hogy ismét visszatérhettem szakmai „gyökereimhez”, újra eladó lettem. Egy kis péküzletben dolgozom. Magam alakítom a boltot, ami már nagyon kedves számomra. Szerencsés vagyok azt hiszem, mert a közvetlen közelemben lévő két üzlet eladói is csodálatos emberek. Jó helyre kerültem. Öröm velük napról napra találkozni. A boltocska pedig alakul. A vevők, hát igen, a vevők… hiszen róluk szól minden. Ők pedig visszajárnak, és hozzák a történeteiket. Arra gondoltam, hogy megírom itt a blogban ezeket, hogy megismerhessétek a vevőimet és ezt a környéket a maga örömeivel, gondjaival. Szeretném viszont leszögezni előre, hogy mindenféle politikai hovatartozás, vallási nézet vagy társadalmi megkülönböztetés mentesnek szánom ezeket a szösszeneteket. Nem tisztem nekem állást foglalni – és halkan jegyzem meg, másnak sem - csakis

Nagyis álmaink…

Nemrég az egyik online hírportálon figyeltem fel arra, hogy szeptember első vasárnapja világszerte a "nagyszülők napja". Az első reakcióm másoknak talán észrevétlen, halvány mosoly volt. Felvillantak rég elfelejtett emlékek, ízek, hangulatok, pedig már maga ez a szó, hogy „nagyi” is jó érzéssel töltött el. Sokunknak vannak emlékképei nagyszüleinkről, a szerencsésebbek még köszönthetik is őket ezen a "jeles napon".

Ahogy telnek az évek, elképzelem, milyen nagyszülő válik majd belőlem. (Bár egyhamar, mint írásaimból már kiderült, még nem nagyon reménykedhetek a

Utazóközösség

Közösségek hálójában élünk. Harminc éve vagyok aktív tagja az autósok népes táborának, s mostanság – pontosan három hete – közösséget váltottam; tömegközlekedek. Ha őszinte akarok lenni, ez a három hét nekem több mint elég, de ezt sem én irányítom, hanem a megváltozott életkörülményeim. Nyilván, aki napi szinten tömegközlekedik, semmi különöset nem tapasztal; megszokott rutin. Ők azok, akik rezzenéstelen arccal tudnak a semmibe révedni, jelét sem adva, az itt és most érzésnek. Én még aktív résztvevője vagyok a hullámzásnak, sőt, nekem sokszor kell fegyelmezni magam, s vissza kell rendezni arcizmaimat is a semleges, „köszönöm jól” indulópozícióba. 

Nem tehetek róla,

A ballagás margójára

Száll a dal: Tovább, tovább, tovább…

Tegnap ballagott az idősebb lányom. Jövőre a fiatalabb fog. Eltelt húsz év, és azon töprengek, hogy mi változott rajtam, rajtuk, rajtunk? Akár honnan nézem: minden! S ehhez, hogy ezek a változások külsőleg és belsőleg is megtörténhessenek, milyen sok mindent „elengedtem” az évek alatt. Elengedtem hozott sémákat, felépített elveket, édes-bús érzelmeket csak azért, hogy családként működjünk „tovább”. Most pedig itt állok, és hallgatom ezt az átkozott ballagási dalt… Tovább, tovább, tovább…

A gyerekeket nem véletlenül kapjuk,

… mit tennék a titkaimmal én?

Megőrizném. 

De tényleg! Kiállítás a saját titkaimból? Soha! Én biztos nem állítanám ki őket, és nem lenne vendégkönyv sem, amibe olyan emberek írhatnák le véleményüket, akik nem is tudhatják mit éltem át, mit éreztem akkor és miért lett abból az eseményből titok. Mert titkaim nekem is vannak, mint mindenkinek, hiszen titkok nélkül nem élet az élet.  

Ha gyermekkorom apró titkaira gondolok, még mindig mosolyognom kell. Titkok révén, ott és akkor találtam rá például az öngyógyítás lehetőségére és erejére. Ha beteg voltam, írhatott nekem a kedves doktor bácsi bármilyen csodaszert, soha nem szedtem be. S ezt egyáltalán nem a polgári engedetlenség jegyében tettem. Egyszerűen maga

Nyulat húsvétra

Az lenne jó, ha karácsony fehér lenne, a húsvét meg napos-virágos; esetleg fehérnyuszis. Hát, ez nem mindig jön össze. Nem is olyan messze például 20 cm hó esett a minap. Csak úgy, húsvétra, mert karácsonykor nem tetszett ;). 

Nem is erről, hanem a híres nyulakról akartam itt szólni. Nyulak, akik jól jönnek, ha nem lehet kimozdulni, de nem várják el tőlünk, hogy élethosszig gondozzuk őket. Mese nyulak, rajzfilm nyuszik, jópofák; húsvétra.

Elsőnek itt van mindjárt gyermekkorom esti meséinek magyar szereplője a Kockásfülű nyúl. Zöld volt és repült, rózsaszín kockás fülekkel és rombusz alakú rózsaszín nózival, ismeritek? Abszurd kinézete ellenére, én nagyon szerettem. Jó volt látni a bátorságát, az önzetlen segítőkészségét és nagyon imponált a nagy kockás füle, amivel még repülni is tudott. Annyira jól sikerült kis mese volt ez, hogy

A költészet és én

Szeretem a verseket.  Olvasom őket, és el szoktam töprengeni azon, hogy milyen sok minden belefér néhány sorba. Tűnődni szoktam azon is, hogy milyen sok "munka" így megírni néhány rímelő sort, hogy mi, akik olvassuk, magunkénak és gyakran igazán az adott pillanatnak - élethelyzetnek szólónak érezzük ezeket. 
Szeretem a verseket. Szeretem a kortárs írókat is. Tetszik, ha mernek és akarnak, de mégis nehéz elhinnem, hogy olyan nagyok élhetnek közünk ma, mint mondjuk Vörösmarty, Petőfi vagy Ady (pedig biztosan vannak, csak valahogy ez a kortárs szemüveg torzít - remélem...). 
Szeretem a verseket. Szeretem, ha hangossá válnak. Szeretem hallgatni és nagyon-nagyon szeretem mondani. Ilyenkor mindig magával ragad a ritmus, a dallam és olyan szép, ahogy játszani lehet a hangsúllyal színezve, kiemelve vagy akár meg is változtatva a mondanivalót. 

Szeretem a verseket! Ti is szeretitek?

Ma van a költészet világnapja. Ismét elgondolkodtam azon, hogy

Belső én?

„Ez a baj ma a világgal: senki sem mondja ki, hogy valójában mit érez, inkább magunkban tartjuk. Szomorúak vagyunk, de nem sírunk; vidámak vagyunk, de nem táncolunk és nevetünk, sőt sokszor még csak el sem mosolyodunk. Mérgesek vagyunk, de nem üvöltünk; szeretünk valakit, de nem ölelünk. Miért? Mert valójában mind szégyenkezünk az érzéseink miatt, és ez a baj ma a világgal."/részlet Müller Péter írásából/

Csak a ki nem mondáson múlik vajon? Nekem szeretet-éhségem van. Arra vágyom, hogy álljon meg a világ körülöttem és én igazán, szívből, hangosan és látványosan szerethessek és szeressenek engem is - ha másképp nem megy, hát akkor itt és most ebben a rohanó, érzések nélküli világban. És ezt annyira szeretném, hogy már fáj, ha másért nem is – pedig volna okom rá számolatlan -, ezért aztán biztosan üvölteni tudnék.

Apropó házi kedvenc!

Ha a gyermekünk azzal a kéréssel szembesít, hogy házi kedvencet akar, szülőként, két hibát követhetünk el. Azt, ha eltiltjuk és azt, ha bele egyezünk. Én nem is tudom hogy csinálom, de nekem sikerült belefutni mindkettőbe…

Számomra teljesen nyilvánvaló, hogy kizárólag olyan állatka jöhet szóba, amitől mi magunk sem félünk, nem irtózunk. Kisebbik lányom éveken át kígyót szeretett volna. Az volt a határozott elképzelése, hogy majd a szobájában tartja egy klassz terráriumban – aminek a berendezését legapróbb részletig meg is tervezte. Mint felelősség teljes szülő ezt kategorikusan elleneztem. Rendelkezési jogomnál fogva kizártam a lehetőséget. Persze, ebben egy cseppet sem játszott szerepet az én gyermekkori élményem, mikor

Lépésről lépésre

Újra megtettem! 
Pedig annyiszor megfogadtam, hogy nem teszem többet... Hiszen erről szól a bizalom - a szeretet két ember között. Vagy nem? Mert nem! Nem és nem firtatom a másik magán dolgait mindaddig, amíg ő nem jön oda vele hozzám. Ebben hiszek és bíztam benne, hogy ha így állok a dolgokhoz itthon, ezt majd nagyra értékeli a környezetem. És mégis megtörtént! Ezek szerint mégsem hiszek eléggé és bizalmatlan is vagyok, mert mindig bizonyosságot, megerősítést szeretnék kapni arról, amit érzek és amit tudni vélek a szeretteimről.

A technika vívmányai nem csak velünk, de néha ellenünk is lehetnek. Erre pedig jó lenne odafigyelni!