Oldalak

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: veszteség. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: veszteség. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. január 25., szerda

Tizenéves hősök


A mai tizenévesek? Ugyan! Kezelhetetlenek, felszínesek, lusták, csak a neten lógnak, nincsenek valós kapcsolataik – mondogatják sokan a szokásos sztereotípiákat. Mi, akik nap, mint nap hosszabb időt töltünk velük, - vagy, mert van tini a családban vagy, mert a munkánk hoz össze velük, - tudjuk, hogy ha nehezen kezelhetőek is, de igazi egyéniségek. Sőt, most hatványozottan azok, hisz a gyermekkor burkát feszegetik magukról lefelé, próbálgatják szárnyaikat és keresik az utat, hogy merre is induljanak. Ez persze nem egy jól átgondolt tudatos folyamat. De még kívülről is izgalmas megtapasztalni, ahogy a másban oly flegma kamasz váratlanul érdeklődést mutat valami iránt, sőt lelkesedni kezd. Azt, hogy vannak barátai, akik mellett kitart tűzön-vízen át. Azt, hogy kivillantja az arany szívét olyankor, amikor nem is gondolnánk, és azt, hogy még mindig kisgyermekes bájjal tud levenni minket a lábunkról.

Beszakadt egy család alatt a jég a Balatonon másfél hete. A hét éves kislány nem, de a szülők a jeges vízbe kerültek. Több ember is tartózkodott a parton, de csak álltak és tehetetlenül nézték, hogy mi történik. Csupán két tizenhat év körüli fiú cselekedett.

2016. október 19., szerda

Pékség mesék - Ha itt az idő, menni kell…



Ma úgy indult a hét, mint már három hete, minden hétfő.
Odaértem időben, hiszen hajnalban alig van forgalom, a megszokott friss kenyér illat fogadott a boltban, kipakoltam és hajrá! A megszokott kora reggeli arcok jöttek, a péksüteményeikért. Szinte becsukott szemmel is ki tudtam volna szolgálni őket, de én figyeltem, hisz nálam az áru mellé ingyért jó szó dukál. Rá szoktam adni! Ekkor az egyik kedves vevőm mindig mosolygós szemében, ezen a reggelen, zavart és érthetetlenséget láttam.  Kérte a szokásos reggeli sütijét s a pénztárnál, fizetés előtt ennyit mondott: - „Se nem dohányzott, se nem ivott, mindig egészségesen táplálkozott…”- Nem nagyon értettem, csak néztem rá kérdőn. És ekkor elmondta:

- A barátom. A barátom volt,

2016. július 6., szerda

Olasz kirándulás

Amikor megérkezett a diagnózis, kéz tördelve, összeszorult gyomorral bontogatta, de nem bírta megnézni azonnal. Várt. Reménykedett valami csodában. Jeges félelem szorította össze a torkát. Az ujjai elfehéredtek úgy szorította a borítékot az asztalra. A feszültséget nem lehetett kibírni, megnézte hát…
A legrosszabb következett be. Nincs gyógymód, nincs más kiút, és ez már biztos. A talaj sikamlós lett és feketeség kerítette hatalmába, elsötétült minden egy perce és a rémület fokozódott. Hát ilyen lesz. Örök sötétség ez fog állandósulni. A szíve hevesen kalapált. A halántékában dübörgött a vér, majd szétpattantak az erei.  Erre nem lehet felkészülni, ezt nem tanítják az okosok. Azt hitte ilyen csak másokkal történhet, Vele soha.  Meg fog vakulni!

Jó néhány év telt el a diagnózis óta. Megtanulta az évek alatt a vakok intézetében azokat a dolgokat, amik elengedhetetlenek az élethez. Megismerkedett két nagyon fontos emberrel is

2016. június 1., szerda

Szakítópróba

Egy kapcsolat elején tele vagyunk vágyakkal, álmokkal, tervekkel. Megragad bennünket a másik színes egyénisége, elragadó mosolya, vidámsága, tettrekészsége, vonzó tervei. Elindulunk egy közös úton és telnek - múlnak az évek.

Aztán a színes egyéniség a mindennapokban már nem is tűnik olyan színesnek, inkább csak szürkének és helyenként bosszantónak. 
Az elragadó mosoly sokszor fagy az arcára az eleinte kisebb civakodások során, később a vidámságot már csak másoknak tartogatja. 
A lendület alábbhagy, a halogatások egyre gyakoribbak, a most-ot a majd váltja fel. 
A tettrekészségbe valami fáradság vegyül, a tettek és megoldások helyett kifogások milliárdjai záporoznak, és a hárítás felüti fejét. 
A vonzó tervek csak tervek maradnak, már kevésbé vonzóak, megfakulnak, vagy soha nem valósulnak meg.

Ismerős valamelyik? Esetleg mindegyik?

2016. május 18., szerda

Ha hív a hegy



Gyanútlanul kezdtem lapozgatni a magazint, a második oldal után már nem tudtam letenni, nagyjából a tizediknél pedig ébredezni kezdett bennem egy réges régi szenvedély emléke. Pedig évek óta nem gondoltam rá, már nem haragszom ugyan, de nem több, mint egy távoli idegen, nehéz elhinni, hogy valaha közünk volt egymáshoz. És most mégis úgy érzem, hogy dolgunk van még egymással, nekem és a Hegyeknek. Újra érzem a vágyat, hogy elinduljak fel a hegyekbe, mint régen, amikor még ez volt az életem. Amikor még ezerszer többet ért egy jó bakancs a legmenőbb tűsarkúnál, amikor egész héten terveztünk, számoltunk, böngésztük a térképet, hogy aztán hétvégén fogjuk a hátizsákunkat és elinduljunk meghódítani valamelyik hegységet. Amikor egész napos talpalás után a hegyen töltöttük az éjjelt, és a kelő nappal indultunk tovább. Legjobban a hajnalokat imádtam, a köd mögül előbújó csúcsok látványát, amik ránk  vártak.

Aztán pontosan tíz évvel ezelőtt egy pillanat alatt ért véget mindez.

2015. október 5., hétfő

A Bicikli

Pont egy éve történt. Szép napsütéses őszi reggelre ébredtünk. Szabadságon voltam, nagytakarítást terveztem aznapra. A család többi tagjának indult a szokásos hétköznap: felkelés, öltözés, irány a konyha.

Reggeli készítés közben kinéztem az ablakon és feltűnt, hogy a gyerek biciklije ott hever a kerti házikó, alias: sufni mellett a járdán, csak úgy eldőlve.

- Miért nem pakoltál be tegnap este? - szegeztem a kisebbiknek a kérdést.