Elmúlás

Kezdhetném az ősszel, de ez olyan unalmas, nem? Tudjuk, látjuk, megéljük. Van, aki szereti és van, aki elfogadja - leginkább, mert nem tud jobbat. De aki szereti, az is nehezen viseli szerintem ezt a borongós, hirtelen jött hűvöst, mely mintha le akarna rángatni bennünket az álmok világából: nem kedveseim, nincs örök nyár, de még olyan sincs, ami hét évig tartana, csak a mesébe – vagy a sorozatokban (hi-hi-hi).

Szóval itt vagyunk, hogy elmúlás. Szomorú, lehangoló és megfellebbezhetetlen. S ha mindez nem lenne elég, az álompárnak is annyi! De tényleg! Nektek nem ők voltak a non plus ultra? A szuper nő és a hiper pasi? Jolie és Pitt azaz Angelina és Brad... kiről másról beszélnék? Mondjuk, már a Jeniferrel való szétválást is zokon vettem. – Helyes volt az a nő, neem? – De megbocsátottam. Van az az Angelina, akiért dobni lehet Jenifert. És aztán

Szakítópróba

Egy kapcsolat elején tele vagyunk vágyakkal, álmokkal, tervekkel. Megragad bennünket a másik színes egyénisége, elragadó mosolya, vidámsága, tettrekészsége, vonzó tervei. Elindulunk egy közös úton és telnek - múlnak az évek.

Aztán a színes egyéniség a mindennapokban már nem is tűnik olyan színesnek, inkább csak szürkének és helyenként bosszantónak. 

Az elragadó mosoly sokszor fagy az arcára az eleinte kisebb civakodások során, később a vidámságot már csak másoknak tartogatja. 

A lendület alábbhagy, a halogatások egyre gyakoribbak, a most-ot a majd váltja fel. 

A tettrekészségbe valami fáradság vegyül, a tettek és megoldások helyett kifogások milliárdjai záporoznak, és a hárítás felüti fejét. 

A vonzó tervek csak tervek maradnak, már kevésbé vonzóak, megfakulnak, vagy soha nem valósulnak meg.

Ismerős valamelyik? Esetleg mindegyik?

A másik

Magabiztosan lépett be az üzletbe.  Drága kabát, elegáns táska, frissen beszárított frizura, szolid smink. Egyenesen a gyerekholmikhoz ment. Látszott, hogy nem először jár itt, és lerítt róla, hogy tudja, mit akar. Gyorsan végigpásztázta a választékot, megtapintott egy-két darabot, majd finoman lebiggyesztette a száját, jelezve, hogy ez nem az, amit szeretne és távozott. Meg sem nézte az árcédulákat. Nem azért hagyta ott a drága holmikat, mert nem engedheti meg a pénztárcája, hogy bármelyiket megvegye. Egyszerűen nem volt elég jó neki.

Alig pár percet töltött az üzletben. Közben rá sem nézett a biztonsági őrre, pedig jövet-menet pár centire ment el mellette. Feltűnhetett volna neki, hiszen szokatlan módon egy nő vigyázott az üzletre. Talpig egyenruhában, ami elrejtette amúgy nőies alakját. Szorosan összefogott hajjal, amit szeretett volna befestetni és divatosra vágatni, mint régen, amikor még megtehette, hogy kéthavonta fodrászhoz járjon.

A szavak

Azt mondják, nem kellenek szavak ahhoz, hogy közöljünk valami fontosat. Én nem hiszem. Pont ez az, ami eltorzult a világban. Ez az, ami tönkreteszi a kapcsolatokat: a szavak hiánya. Nem beszélünk, magunkban tartunk dolgokat és szépen lassan elszokunk attól, hogy megfogalmazzuk azt, ami bennünk zajlik. Felgyűlnek lelkünkben a kimondatlan szavak és zűrt okoznak.

Nem használunk szavakat, amikor éppen elégnek bizonyul egy pillantás is és csodálkozunk, hogy összetévesztjük az érzéseket. Hogy, például, fogalmunk sincs, mi a különbség a szerelem és a ragaszkodás között. Hogy miért értékelődik át reggelre az esti ölelés. Hogy attól még, hogy valakivel jó együtt lenni, nem biztos, hogy hozzá akarunk tartozni. Szavak nélkül elveszünk saját magunkban, elmosódnak a határok és mindezt arra fogjuk, többek közt, hogy nem lehet szavakba önteni az érzéseket.

Üres járat

Távoli zajok szűrődnek be az ablakon, közelebbieket enged át a nem túl jól záródó bejárati ajtó. Autók zúgnak el az utcán, mentő vagy tűzoltó száguld valahol jól hallhatóan életet menteni, zsibog a város. Ajtó csapódik, kisgyerek óbégat, bicikli ütődik a falnak, nyüzsögnek a lépcsőházban. Nappal a szomszédok zajai jól kivehetőek, a környezet zajosságában csöndesnek tűnik a lakás. Nincs benne hangosan ketyegő óra, nem szól a rádió.Csend van, várakozás teljes csend. A nappaliban ül és térdei között leeresztett kézzel a falat nézi, miközben ezek a gondolatok megfordulnak a fejében. Lassan ebédidő lesz, de ez is csak azért jut az eszébe, mert máskor ilyenkor a konyha vidám ritmusa vezeti a lakás-szinfóniát. Most csend van. Nagy, várakozás teli, szomorú csend.

Segíthetek? Vajon, tényleg segíthetek?

Általában nem nagyon akarok erről beszélni, annyira... személyes, pedig olyan fontos lenne. Tudom. Nem nekem és nem neked, hanem például a szomszédodban lakóknak, akikre a minap panaszkodtál. Azt mondod, gyakran áthallod a kiabálást. Éjszaka későn jön haza a pasi és ilyenkor elindul a műsor. Előbb csak csapkodás, aztán jön a sírás és az ordítozás, aztán ismét tompa zajok. Vajon ki üt... és mit, vagy kit? Ó igen, és a kisgyerek… persze, megértem, ezt a legnehezebb elviselni, egy kisgyerek kétségbeesett szívszaggató zokogását. Azt mondod, nem tudod, mit tegyél: be nem kopoghatsz, nem nyithatsz rájuk és a rendőröket sem hívhatod ki… De ezt tétlenül hallgatni…

Hát, pedig tégy valamit, mert ott segítségre van szükség! Hogy honnan tudom? Elmesélem:

Romok a csontokon

A házasság számomra olyan mint egy ház.

Védelmet ad, biztonságot, de törődni kell vele. Építeni, szépíteni, hogy jó legyen hazatérni.

Éveken át toldoztuk, foldoztuk a házunkat. Már amikor egyáltalán észrevettük, hogy málik a vakolat. Majd mikor a falak már annyira megrepedeztek, hogy nem lehetett egy kis festéssel eltakarni, akkor nem volt más hátra, mint porig rombolni.

Kiásni az alapokat, amik nem tartották eléggé a falakat. Kiásni a csontvázakat a romok alól. Kiásni és újratemetni, tisztességgel. Mikor már azt gondoltam, nem lehet mélyebbre menni, megint kikandikált valahol egy koponya, egy lábszárcsont. És megint ásni kellett.