Kettőezer-nyolcvannégy (5. rész)

"Hatodik év. Kakukk kód. Biztosítja a gyermekszülést. Azok a férfiak aktiválják, akik hosszabb távon tervezik az együttmaradást a nővel. Célszerű ilyen férfit keresni."

Néhány hónap elteltével találkozásaik sűrűbbé váltak. Alíz szeméből lassan eltűnt a félelem, a nyugalom csendes szigetére érkezett az, aki mélyen belenézett. Nem volt többé ráutalva más férfiakra, Gáborral pedig egyre fesztelenebb, egyre kellemesebb lett az együtt töltött idő. Egy késő esti vacsora készítéséből adódott, hogy elaludt nála. Másnap a férfi simogatására ébredt. Nem nyitotta ki szemeit, csak lágyan elmosolyodott. Gábor az első pillanattól vágyott a nőre, de félt, ha közeledni próbál, talán Alíz kényszerből fog engedni neki. Ebben a világban ez természetes volt, de hol voltak ők már ettől a világtól.

Kettőezer-nyolcvannégy (4.rész)

"Negyedik év. Hattyú kód. Biztosítja a nő számára a tanulást. Tovább képezheti magát a csábítás elméletében."

Miután letelt a hónap, Alíz ismét legcsinosabb ruhájában, bézs magassarkújában ott állt a munkaközpont bejárata előtt. Haját nem tűzte fel, könnyedén omlott a vállára. Smink nélkül, valami furcsa ragyogással a szemében belépett. Egyenesen a férfi asztalához ment.

- Szeretném leadni a papírokat - mondta határozottan.

Az ismerős hangra felpillantott a férfi, szeme megakadt a kötetlen hajtincseken.

- Nem vált be? - kérdezte rövid szünet után.

Kettőezer-nyolcvannégy (3. rész)

"Harmadik év. Papagáj kód. A férfiak ezt szokták általában aktiválni. Biztosítja az eddigieken túl a szórakozást. Ezáltal a nők több helyre eljutnak, így több férfi között tudnak válogatni."

Elkezdődött az első nap a neveldében. A fiúk felnőtt korukig otthon maradhatnak a szüleikkel, ezért a neveldébe csak a lányok kerültek egyéves koruk után. Időben el kell kezdeni felkészíteni őket az életre. Egy nevelőnő tanította be Alízt. Minden teendőt elmagyarázott és bemutatott neki. Holnap már egyedül folytathatja a munkát. Tíz csöppséget bíznak majd rá. Még aznap este láthatta őket, bepillanthatott a szobájukba, amikor már aludtak. Tíz kicsi ágy, tíz álmodó arc bennük.

Kettőezer-nyolcvannégy (2.rész)

Másnap fáradtan ébredt. Hirtelen nem tudta biztosan, az előző nap történeteket nem csak álmodta-e. Rápillantott a karkötőjére. A sirály kód fénylett. Tehát aktív. Visszadőlt az ágyba és lehunyta a szemét. A halott lány arcát látta maga előtt. Megrázta a fejét és gyorsan felkelt. Felvette a legcsinosabb ruháját, feltűzte hosszú, fekete haját és visszafogottan kisminkelte magát. Ez a nap nem a hódításról szólt. A sirály kód által lehetőséget kapott arra, hogy maga válassza ki a munkahelyét. A neveldében minden évben egy újabb kódról tanított a tanár.

"Első év. Pillangó kód. A megélhetést biztosítja. A mindennapi élelmet, a lakást, a tisztálkodást, az alapvető ruhákat. A munkahelyet, amit kiosztanak mellé."

Alíz eddig a napig egy gyárban dolgozott, ahol férfiingeket hajtogattak bele a csomagolásukba. Éjszakánként gombokkal álmodott.

Kettőezer-nyolcvannégy (1.rész)

Alíz lejött a lépcsőn. 

A fordulóban megállt, ahol a nyitott ablakon át beáramlott a kinti levegő. Megérintette a karkötőjét. A sirály kód aktiválva volt rajta. Még soha senki sem aktiválta nála a sirály kódot. Eddig intelligens férfiakkal próbálkozott, de náluk a papagáj kódnál mindig elakadt. Most egy ostoba férfi lakásáról tartott lefele. Hát sikerült.

 Sietett haza, hogy lezuhanyozhasson és lemossa magáról a férfi minden érintését.. Miután befordult sarkon, hirtelen megtorpant. Halott már róla, hogy vannak nők, akik miután kikerülnek a neveldéből, éhen halnak. A neveldében is említették, de csak mint alaptalan pletykát. Most itt feküdt a halott lány a lábainál. Letérdelt mellé. Kezét megemelte, megnézte a karkötőjét. Ahogy sejtette, a pillangó kód lemerült.

Majális

Ragyogó napsütés! Igen, ez előírás – bár nagyon izgultam reggel, hogy az a néhány felhőfoszlány is odébbálljon, amit az éjszaka itt hagyott.

Vidám csapat, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Mi, csajok klassz, tavaszi szerkóban, színesen – hiszen azt is megbeszéltük, ki, milyen színűbe bújik; és bejött, ahányan annyi színűek vagyunk, mind pasztellben. Csak Laura lóg ki a sorból. Mint mindig. Neki neonban kell virítania, hogy minden szem rajta akadjon meg. De nem, nem fog felbosszantani. Villogjon és akkor is jól érzem magam, nem dőlök be a kisded játékainak. A srácok nem foglalkoznak ilyenekkel, csak marháskodnak, ugratják egymást és időnként minket is. De jó nekik! Valahogy olyan másképp csinálják az egészet. Nekik olyan könnyű.

Nem hiszem, hogy lenne olyan közöttük, aki reggel fohászkodott volna a jó időért. Nem is beszélve a tükör előtt töltött másfél óráról. A fiúk mások. Távoliak, idegenek, kicsit irigylésre méltóak. És vadak.

Mennyből az angyal - 2. rész

Minden évben eljött a nap, az a nap, amikor nem volt szabad hozzászólni. Csak ült egész nap egy könyvvel a kezében és olyankor apával mi csináltuk a vacsorát. Apa azt mondta, hogy az a könyv a Biblia, az szól az Istenkéről meg a kis Jézusról. 

Kérdeztem tőle, hogy vannak-e benne angyalok? Azt mondta, hogy igen. Akkortól tudtam, hogy én is az leszek majd egyszer. Angyal.
 
Furcsa időszak következett. Apa összepakolta a játékaimat és ruháimat egy sporttáskába és kocsival elvitt a hegyekbe mamáékhoz. Nem értettem, mivel oda mindig csak együtt mentünk eddig, de igazából nem bántam, mert kirándultunk sokat és mama játszott velem, égett a tűz a cserép kályhában és sütöttünk palacsintát. Délutánonként csendes pihenő volt, ebéd után lefeküdtek papával aludni. Ilyenkor legtöbbször rajzoltam vagy sétáltam a havas kertben.

Egy hétig voltam ott, mert egyik délután mama megtalálta a rajzaimat és azt mondta apának, hogy ennek a gyereknek az anyja mellett van a helye, hiszen folyton csak őt rajzolja.

Mennyből az angyal - 1. rész

Anyám pszichológus volt. Gyerekekkel rajzoltatott képeket. Családjukat, főleg. Volt, hogy hazahozta ezeket a rajzokat és megkérdezte tőlem, mit látok?

 
- Házat – mondtam. – Anyukát, apukát, kismackót. Pohár tejet. Törött csészét. Lógó fülű kutyát.
- Jó, jó. De milyennek látod? – keresztbe tett lábbal ült, gyönyörű, izmos vádliján felszökött egy harisnyaszem. Fekete lakkcipője akkor is kopogott, ha ült.

- Pirosnak látom. Kicsit sötétnek. Maszatos, nem pontos vonalak.

- Nagyon jó, sokkal jobb. Látod, tudod te, mit kell nézni!

Gyertyaláng

Emlékszik az adventekre az otthonban. 

Ők maguk készítették a koszorút és Joli néni azt is megengedte a nagyobbaknak, hogy meggyújtsák a gyertyákat vasárnaponként. Jó volt nézni a gyertyalángot, olyan melegséget sugárzott. Énekeltek is mellé. 

Ágyba bújáskor mindig az édesanyjára gondolt. Arra, akit életének 8 évéig csupán háromszor látott. Legalább is ennyire emlékezett. Édesanyának ő nem kellett. Nem kellett eléggé. Soha nem vitte magával haza, hiába vágyott rá. Próbálta elképzelni, hol lakhat, hová megy, miután könnyes puszikkal búcsút vesz tőle. Már nem is emlékszik pontosan az arcára, inkább csak egy hangulat, ami eszébe jut és a vágyakozás. Édesanya az utóbbi 3 évben nem jött egyáltalán. Joli néni szerint lemondott róla, így most ő már örökbe adható. A filmekben látta, milyen egy igazi otthon és milyen egy igazi család. Milyen egy karácsony. 

A szavak

Azt mondják, nem kellenek szavak ahhoz, hogy közöljünk valami fontosat. Én nem hiszem. Pont ez az, ami eltorzult a világban. Ez az, ami tönkreteszi a kapcsolatokat: a szavak hiánya. Nem beszélünk, magunkban tartunk dolgokat és szépen lassan elszokunk attól, hogy megfogalmazzuk azt, ami bennünk zajlik. Felgyűlnek lelkünkben a kimondatlan szavak és zűrt okoznak.

Nem használunk szavakat, amikor éppen elégnek bizonyul egy pillantás is és csodálkozunk, hogy összetévesztjük az érzéseket. Hogy, például, fogalmunk sincs, mi a különbség a szerelem és a ragaszkodás között. Hogy miért értékelődik át reggelre az esti ölelés. Hogy attól még, hogy valakivel jó együtt lenni, nem biztos, hogy hozzá akarunk tartozni. Szavak nélkül elveszünk saját magunkban, elmosódnak a határok és mindezt arra fogjuk, többek közt, hogy nem lehet szavakba önteni az érzéseket.

Grund

Felsírt a fiam. 

Életében először tette ezt. 

Megszületett. A Mária utca hallhatta hangját. Itt volt a Grund is, a Pál utca sarkán.  Az a híres, melyért életét adta Nemecsek. Neki is lesz ilyen grundja vajon? És barátai? Fontos lesz nekik a talpalatnyi föld, ahová játszani járnak majd? Megvédik az ellenséges csapatoktól? 

Közben eltelt 11 év. Vannak barátai. Van tér az utcánk sarkán – szép füves – ahol rúgják a labdát és gördeszkáznak. És tegnap láttam: meg is védik, ha kell. Nem avatkoztam bele. Vacsorára a kedvencét főztem. 

lejegyezte egy kedves vendégünk 

A kép szabad forrásból való.

Lányomnak

Hogy meddig fáj még???   

És akkor most mit mondjak? Hogy a szívügyek egyszer csak elcsitulnak? Hogy pár hónap vagy több még és az egész már csak emlék? S ha szerencséd van, szép marad, s a vége nem öli meg az új vágyakat? Hogy jön még más, kinek szavára, szeme rebbenésére, kézmozdulatára mozdul majd a szíved és lebegsz, újra lebegsz, mert tizenévesen ez így természetes?  De hogy te még álmodsz róla és fáj, ha fölébredsz? 

Ez előfordulhat még, nem ér rögtön véget. Olyan ez, mint a gyász, várni kell, hogy múljon, s minden fájdalommal kicsit könnyed hulljon. S könnyebb legyen, egyre könnyebb, míg elmúlik végleg. De ez csak statisztika, nem ígéret.

lejegyezte: egy kedves vendégünk, Piros Évi

a képet köszönjük Jamie Lackey művésznek.

A fehér madár balladája

A tóparton sétáltam. Erősen fújt a szél, hazaküldte a délutáni sétálókat, néhány horgász és pár kutyasétáltató volt csak a parton, és én a gondolataimmal. Velem volt az a szál fehér rózsa, amit Tőle kaptam. Kicsit megtörve, de velem utazott pár napja a táskámban.

Hirtelen ötletem támadt, és a virágot a blúzom hajtókájára tűztem. Megláttam a tavon egy mólót, besétáltam és a víz fölé hajolva csodáltam a halakat. A virág kiesett a blúzból, és a tóba pottyant, de mire utánanyúltam volna, a szél elsodorta tőlem.  Elvesztettem, búslakodtam, azután néztem, ahogy a hullámokon utazik tovább.

Már elindultam, hogy továbbsétálok, amikor arra lettem figyelmes, hogy a virág fehér madárrá változva röppen fel a vízből.

Fortuna

Kivonultunk a Tarka rétre, mint minden vasárnap.  A fiúk kapura lőttek és nem volt rajtuk ing, csak nadrág. Mi lányok a fűben feküdtünk egy rózsaszín pokrócon és tépkedtük a lóheréket. Aki talált négylevelűt, az sikoltott egyet és ő lett Fortuna. Az volt a játék lényege, hogy valaki addig lehet Fortuna, míg valaki más nem talál négylevelűt. De amíg valaki Fortuna, addig bármit kérhet a többiektől.

Forró délután volt. A nap átpréselte sugarait a legsűrűbb lombú fán is, alig volt árnyék a réten. A mi fejünket is megsütötte rendesen, a kosárkában hozott fánkról leolvadt a cukormáz.

Gyere közelebb

Megismerkedni valakivel a legjobb dolog. Fejest ugrani egy merész kapcsolatba... Hm, próbáljuk ki. Eldönteni, hogy mi jó nekem, az a legnehezebb. Pici rezdüléseken eligazodni, érzések apró szeleit megérezni, figyelni, együtt lélegezni. És mennyire húzzuk le a cipzárt? A lelkünk cipzárját... Ez az igazi kérdés.

Találkoztam vele. Épp egy érthetetlenül eltűnt férfin törtem a fejem, amikor eszembe jutott a barátaim buzdítása, hogy éljek merészen. Hagyjam magam mögött a jó kislányt, legyek rossz kislány, úgy igazán. Merész sms-sel indítottam a randevút, azonnali választ kaptam.

Emlékeztető!

Magamtól magamnak.

Kedves Én!

Hibázol.

Hibáztál akkor, amikor feladtad egy részed a szerelemért. Hibáztál, amikor felismerted, hogy baj van, de nem tettél semmit. Hibáztál, amikor nem álltál ki magadért. Hibáztál, hogy hagytad, hogy újra leromboljanak.

Te erős vagy.

Erős ahhoz, hogy beismerd: nem tudsz egyedül létezni és foggal-körömmel ragaszkodsz azokhoz a dolgokhoz, amik úgy érzed, hogy támaszt nyújtanak.