Valahol nagyon messze, ha jó idő van, a víz türkizkék,
teljesen átlátszó és sima. Jól kivehetők benne a homok fodrozódásai, egy-egy
kagyló, és a nagy, ártalmatlan, fehér színű medúzák.
Olyan benne úszni és
lebegni, mintha egyesülnénk a természettel. Az ég és a víz összeér, és
ugyanolyan színűek – mintha nem is ez a világ lenne. A part fehér homokos, és
néhol a homokszemcsék olyan finomak, mintha púderben lépkedne az ember. A
legszebb tengerpart, amit valaha láttam.
Minden délután fújni kezd a szél, és
jönnek a hullámok. Ilyenkor bizony elkél a nagyobb méretű törölköző, amit
esetleg a lábunkra vagy derekunkra teríthetünk – már aki érzékenyebb a huzatra.
Ha nincs nyugágyunk, a gyékényünk vagy egyéb fekvőeszközünk, egy idő után
valósággal elsüllyedünk a homokban, és bármilyen óvatosak legyünk is, előbb-utóbb még a fogunk között is homokszemcsék fognak
recsegni.