Anyám
pszichológus volt. Gyerekekkel rajzoltatott képeket. Családjukat, főleg. Volt,
hogy hazahozta ezeket a rajzokat és megkérdezte tőlem, mit látok?
- Házat – mondtam. – Anyukát, apukát, kismackót. Pohár tejet. Törött csészét. Lógó fülű kutyát.
- Jó, jó. De milyennek látod? – keresztbe tett lábbal ült, gyönyörű, izmos vádliján felszökött egy harisnyaszem. Fekete lakkcipője akkor is kopogott, ha ült.
-
Pirosnak látom. Kicsit sötétnek. Maszatos, nem pontos vonalak.
Anyám gyerekekkel foglalkozott. Rendelőjében seregnyi játék vívott harcot a gyerekképzelettel. Szeretett ott lenni, mindig mondta, hogy ez a béke szigete. Nem értettem, hogy érti ezt, miért lenne sziget, ami csak egy szoba, de én is szerettem ott lenni. Habár, ezt ritkán engedte.
Egyszer régen egy kislány megölte magát. Apa azt mondta, hogy én akkor még csak egy gondolat voltam. Ő mesélte azt is, hogy anyám akkor reszketve jött haza, kibontott egy üveg bort és csak bámult maga elé. Csak később mondta el neki is, hogy a kislány tizenhárom éves volt és kiugrott az erkélyről. Látták kis kéznyomait a korláton. Egy cserép muskátlit is magával rántott. Anyám hetekig feketében járt utána és nem is dolgozott. Már csak azért sem, mert terhes lett. Velem.
Egy öngyilkosról neveztek el. Azért, mert egy ilyen fiatal életet valakinek folytatni kell.
Anyám sokat gondolt a kislányra. Néha láttam, ahogy ő jutott eszébe, ha az én nevemet mondta. Sokszor felejtette el ilyenkor, hogy mit is akart közölni velem. Megsimogatta a fejem és elküldött játszani.
Egyszer mikor tél volt és szépen esett a hó, beraktuk a Mennyből az angyalt. Ekkor mutatott róla nekem egy fényképet. Szőke, gyűrűgöndör haja volt, erre emlékszem a legjobban. Anyám az ölébe ültetett és szelíden azt súgta:
-
Látod, kicsim, egy angyalról neveztelek el, akit Isten visszahívott a
Mennyországba.
Mindig is próbáltam bemérni, hogy anyám rendszerében milyen szerepet képvisel ő és milyet én. Sokszor játszottunk szerepjátékosat. Ez mindig úgy zajlott, hogy ő volt egy személyben a nagymama, a farkas és a vadász, én meg csak Piroska.
Mindig is próbáltam bemérni, hogy anyám rendszerében milyen szerepet képvisel ő és milyet én. Sokszor játszottunk szerepjátékosat. Ez mindig úgy zajlott, hogy ő volt egy személyben a nagymama, a farkas és a vadász, én meg csak Piroska.
Miután eljátszottuk az összes meséskönyv összes meséjét, kitaláltam újakat. Próbáltam rekonstruálni az öngyilkos kisangyalt. Úgy képzeltem, hogy akkorka lehetett, mint én, talán ő is szerette azokat, amiket én. Például a meséket és az anyukáját. Egyik nap meglepetésre készültem. Beöltöztem hófehér ruhába, kartonból vágtam ki hozzá szárnyakat. A produkcióra behívtam anyámat a szobába és azt mondtam neki, hogy most játssza ő az Istenkét, aki az erkélyről magához repíti a kisangyalt. Ez leszek én. Felálltam egy székre és onnan ugrottam az ölébe.
Először csak nézett rám, úgy, mintha valami rosszat csináltam volna, majd felpofozott és kivonult a szobából. Sokáig sírtam, amiért nem tetszett neki a mese. Még sosem bántott engem ezidáig.
Ezután sokat gondolkodtam és rajzoltam, de már nem mutattam meg neki semmit.
Valamelyik nap hazajött, vizes volt a haja, apám is kijött a dolgozóból, együtt néztük ketten, ahogy mezítláb csúszkál a padlón. Spiccelt a lábfejével, mint a balerinák és a kezével is úgy csinált, mint ők. Haját ide-oda csavargatta, szanaszét csöpögött belőle a víz. Ránk nevetett, de nekünk valahogy nem jött a jókedv úgy, mint neki. Apám egészen komoly lett és bevitte a fürdőszobába lezuhanyoztatni. Ezt annyira nem értettem, hát már így is vizes volt, de azért mentem velük én is. Leültem a csempére törökülésben, anyám a zuhanyzóból integetett felém, mondta, hogy majd lefekvés előtt játszunk valami nagyon jót. Apám hidegebbre állította a zuhanyt, ekkor anyám felsikoltott és megint nevetett.Visszhangzott a fürdőszobában a hangja, muszáj volt befognom a fülem. Aztán egyszer csak jobban lett. Apám ölébe borult és úgy láttam, hogy sír. Odajött hozzám is egy szál törölközőben és megpuszilta a homlokom.
Valamelyik nap hazajött, vizes volt a haja, apám is kijött a dolgozóból, együtt néztük ketten, ahogy mezítláb csúszkál a padlón. Spiccelt a lábfejével, mint a balerinák és a kezével is úgy csinált, mint ők. Haját ide-oda csavargatta, szanaszét csöpögött belőle a víz. Ránk nevetett, de nekünk valahogy nem jött a jókedv úgy, mint neki. Apám egészen komoly lett és bevitte a fürdőszobába lezuhanyoztatni. Ezt annyira nem értettem, hát már így is vizes volt, de azért mentem velük én is. Leültem a csempére törökülésben, anyám a zuhanyzóból integetett felém, mondta, hogy majd lefekvés előtt játszunk valami nagyon jót. Apám hidegebbre állította a zuhanyt, ekkor anyám felsikoltott és megint nevetett.Visszhangzott a fürdőszobában a hangja, muszáj volt befognom a fülem. Aztán egyszer csak jobban lett. Apám ölébe borult és úgy láttam, hogy sír. Odajött hozzám is egy szál törölközőben és megpuszilta a homlokom.
-
Anya kicsi kincse. – lehelte.
A
családi ebédekre mindig szépen felöltöztetett és befonta a hajamat. Az volt a
furcsa, mikor először felejtkezett el erről. Nem tudtam, hogy szóljak-e neki
vagy sem, ezért felvettem egy ruhát egyedül és úgy ültem az asztalhoz. Láttam a
szemében, hogy nem tetszem neki. Bevitt a szobámba és durván megfésülte a
hajam.
-
Egy nő – mondta- mindig legyen szép és rendezett.
Ilyen volt ő is, azt hiszem. Néha eszembe jut ez a mondat, olyankor szomorú vagyok.
(folyt. köv.)
lejegyezte egy kedves vendégünk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése