Mennyből az angyal - 2. rész

Minden évben eljött a nap, az a nap, amikor nem volt szabad hozzászólni. Csak ült egész nap egy könyvvel a kezében és olyankor apával mi csináltuk a vacsorát. Apa azt mondta, hogy az a könyv a Biblia, az szól az Istenkéről meg a kis Jézusról. 

Kérdeztem tőle, hogy vannak-e benne angyalok? Azt mondta, hogy igen. Akkortól tudtam, hogy én is az leszek majd egyszer. Angyal.
 
Furcsa időszak következett. Apa összepakolta a játékaimat és ruháimat egy sporttáskába és kocsival elvitt a hegyekbe mamáékhoz. Nem értettem, mivel oda mindig csak együtt mentünk eddig, de igazából nem bántam, mert kirándultunk sokat és mama játszott velem, égett a tűz a cserép kályhában és sütöttünk palacsintát. Délutánonként csendes pihenő volt, ebéd után lefeküdtek papával aludni. Ilyenkor legtöbbször rajzoltam vagy sétáltam a havas kertben.

Egy hétig voltam ott, mert egyik délután mama megtalálta a rajzaimat és azt mondta apának, hogy ennek a gyereknek az anyja mellett van a helye, hiszen folyton csak őt rajzolja.
Ezt elmondhatta anyámnak is, mert két nap múlva ő jött értem kocsival. Már a lakkcipője kopogásából tudtam, hogy ő az, úgy futottam ki elé a tornácra, mert nagyon örültem.

- Na, jó volt a vakáció, hercegnőm? – kérdezte, mintha csak én akartam volna mamáékhoz jönni.

- Igen, anya. – válaszoltam, hogy boldog legyen.

Hazafele úton úgy csináltunk, mintha én is vezetnék, beülhettem az ölébe és foghattam kezei mellett a kormányt. Szép, hosszú ujjai néha rátapadtak az enyémre és így kanyarodtunk együtt.

Este betakart, a haja megcsiklandozta az orromat, ahogy puszit adott. Mosolyogtam, mikor behajtotta az ajtót, úgy hittem, hogy innentől most már aztán tényleg minden rendben lesz.

De nem így lett. Hajnalban egy nagy csattanásra ébredtem, majd egy fülsüketítő hangra, amihez hasonlót soha nem hallottam még. Anyám hangja volt. Azt kiabálta álmában, hogy megmentem, meg kell mentenem. Gondoltam, hogy az angyalkára érti, de valahogy haragudtam rá emiatt. És féltem is.

Hallottam, ahogy az éjjeli szekrényről leesik a pohár víz, élesen csattan ezerfelé a szobában. Azt, hogy az ágy rugói szinte elpattannak anyám rángatózásától, hogy hirtelen kicsapódik egy ajtó és hallottam apám nehéz lépteit a parkettán, ahogy hagyva a munkáját kirohan a dolgozó szobából, és a hangját: 

- Kelj fel, drágám, ébredj! Itt vagyok minden rendben, ülj fel!

- De meg kell mentenem, - sikított az a hang, ami tudtam, hogy az anyámé, de valahogy mégsem lehet az övé – nem hagyhatom! Ott a kis keze a párkányon!

- Minden rendben, ne félj! Ő már megmenekült, jól van.

- Nem, nem, nem!

Újabb csattanás, talán a lámpa, vagy a fényképtartó, amiben mi vagyunk, mi mosolygunk így hárman, anya és apa és én és nincsen semmiféle kisangyal, az nem is angyal, aki ilyenné tesz, és én sem akarok angyal lenni többé, és azt sem akarom, hogy az következzen, ami most következik.

Nem emlékszem pontosan, hogy mi történt ezután. A csöndre emlékszem, a hófehér csöndre, ami rosszabb volt, mint az a hang előtte. Apa bejött a szobámba és magához szorított, mert sírtam. Az ujjaim fájtak, annyira szorítottam a párnát a fülemhez. Kint már nem havazott,esett a hideg eső, arra gondoltam, hogy a kisangyal sír a Mennyországban, ezek az ő könnyei, siratja az anyámat, az én anyámat, akit elvett tőlem. Sorsa finoman egybefonódott az ablakon lecsorgó esőcseppekkel. Eggyé vált a vihar utáni megkönnyebbüléssel.

Anyám pszichológus volt. Gyerekekkel rajzoltatott képeket. Volt, hogy hazahozta ezeket a képeket és megkérdezte, mit látok, de az én rajzaimat nem nézte meg soha.

Egyszer egy kislány megölte magát, róla neveztek el. Anyám a múlt éjjel elment megmenteni a kisangyalt. Elment, mielőtt észrevehette volna, hogy az ő angyala én vagyok.

A képet köszönjük Bogyó Babáinak
http://bogyobabai.blogspot.com

lejegyezte: egy kedves vendégünk