Fortuna

Kivonultunk a Tarka rétre, mint minden vasárnap.  A fiúk kapura lőttek és nem volt rajtuk ing, csak nadrág. Mi lányok a fűben feküdtünk egy rózsaszín pokrócon és tépkedtük a lóheréket. Aki talált négylevelűt, az sikoltott egyet és ő lett Fortuna. Az volt a játék lényege, hogy valaki addig lehet Fortuna, míg valaki más nem talál négylevelűt. De amíg valaki Fortuna, addig bármit kérhet a többiektől.

Forró délután volt. A nap átpréselte sugarait a legsűrűbb lombú fán is, alig volt árnyék a réten. A mi fejünket is megsütötte rendesen, a kosárkában hozott fánkról leolvadt a cukormáz.
Abigél haja is bronzos fényben lángolt, pedig máskor olyan fekete volt, mint az éjszaka. Kibontotta belőle a fonást, és felkötötte a feje tetejére egy kontyba. Aztán sikoltott.

- Négylevelű! Megtaláltam!
A többi lány is sikoltott izgalmában, hogy kezdődhet a játék.
- Te jössz, Abigél! – kuporodott mellé bizalmasan Judit. – Azt kérsz tőlünk, amit csak akarsz.
AbigélFortuna okos szemével a rétet pásztázta, kereste a megfelelő feladatot, amit adhat nekünk. Múlt héten Fanninak kellett megugrania a drótkerítést, majd Ancsának legurulni a domboldalon. 
Ártalmatlan játékok voltak ezek, éppen csak arra jók, hogy elüssük az időt a húsleves után, mielőtt ránk sötétedne. Meg persze arra, hogy nagyokat kacagjunk egymáson, mint múltkor, mikor Kiss Kati megbotlott és beleesett az árokba, és tiszta vér lett a harisnyája.

Ma azomban volt valami a levegőben, ami édesen tekeredett lánylelkünk köré, felemelte kicsit a pokróc szélét, mintha el akarna minket röpíteni innen. Abigél ekkor rám nézett:

- Add a kést, amivel a lekvárt kented! 
Odaadtam neki, mert gondoltam, hogy ez a feladat része, de legnagyobb csodálkozásomra Abigél egyik kezével a kést ragadta meg, másikkal a hajamba kapott bele, és mire egyet fordulhattam volna, levágott belőle egy apró tincset, ügyesen összesodort egy szalvétadarabot és áthurkolta a hajacskán.
- Na. – nyújtotta a tincset – Menjetek a Barkóczy-házhoz. Átmásztok a kapun és lerakjátok az ablakba.
- A Péter ablakába? – kérdeztem riadtan, a lányok is hüledezve néztek a kívánság hallatán.
- Oda bizony. 
- Abigél! Ezt nem lehet! Tudod, hogy az mit jelent! – zengtük kórusban.

Pontosan tudta, hogy mit jelent. Elégedetten mosolygott, hiszen ő most nem Abigél volt, hanem Fortuna, akinek nem lehet nemet mondani. 

A lányok habozva néztek rám, vártak. Én a focikapu felé bámultam, ott szaladt Péter a labda után. A Nap kezdett lefelé vándorolni az égen, megborzongtam az első délutáni fuvallatra.

- Hát legyen – bólintottam megadóan – vigyétek a Péter ablakába. Hátha lefújja a szél, mire hazaér.

De nem fújta. A szél pontosan tudta a dolgát, elő sem bújt a fák közül, onnan figyelte Fortuna diadalát. Zsuzsi és Judit felugrottak az engedélyre, kezükben a szerelmi záloggal és szökdécselve leszaladtak a dombról. Később jöttek csak vissza nevetve, Judit elesett útközben, hát nem vicces? Zárva volt a kapu, ezért másztak, de a haj ott van az ablakban, nyugtatták Abigélt, aki elégedetten nyújtózkodott piros ruhájában. 

Aznap senki nem talált több négylevelűt, a fiúk is megunták a kapura rúgást és lassan megjelent az est első vendége, a szürkület.

Kedvetlenül ültem asztalhoz, a tányér egyik széléből a másikba tologattam a borsószemeket. Anyám megharagudott és elküldött aludni még mielőtt megihattam volna a cukrozott tejet. 

- Az étel nem játék, az élet nem játék, tanuld meg!

Ma éjszaka nem voltak csillagok az égen, mintha elbújtak volna a Hold udvarában. Ott lehet igazán jó lakni, fent, a csillagok között, nem itt lent, a lányokkal és Abigéllel. És Péterrel.

Halk zörej ütötte meg a fülemet erre a gondolatra, mintha csak én hívtam volna elő rejtekéből. Az ablakomon egy kéz keresett fogást, pár pillanat múlva ki is nyitotta és óvatosan beejtette rajta a hajtincset. 

- Gyere! – suttogtam remegő hangon.

Nem kellett kétszer mondani neki. Szemében olyan láng izzott, hogy fényt gyújtott vele a szobában is. Nem is láttam többé tőle semmit, csak hajamban éreztem keze kapkodását, a hátamat csiklandozta meg a vállamról leomló hálóing. Felszisszentem, mikor rálépett lábujjamra, de lecsókolta számról a fájdalmat.

- Mindig is tudtam, hogy szeretsz. – mondta, mielőtt elment. 

- Csukd be magad után az ablakot, hideg van.

Hajnalodott. A Nap első sugara árnyékot vetett a levágott hajtincsre, és a mellette heverő hálóingre. Megvártam, míg megtelik a szoba melegséggel, majd kimentem, hogy vizet hozzak a kútról.

A lányok már a kapuban vártak, összekuncogtak, mikor megláttak. Abigél állt legelöl, diadalittasan figyelte minden lépésemet.

- Na, – kérdezte - mi volt?

Elővettem a hajtincset és a kezébe nyomtam. A lányok gyerekesen összesúgtak, csak Abigél állt velem szemben, egyenes háttal. Egyikünk sem szólt, csak nézett, ő nézte, hogy mit tett, én néztem, hogy mit tettek velem.

Azon a hétvégén nem mentünk ki a rétre. Valahogy mindenkinek fontosabb dolga akadt. A lóherék céltalanul bújtak vissza a földbe, nem akartak Fortunává változtatni többé senkit. 

A focikapu üresen tátotta száját a labdarúgások elé, csak Péter talált be, pont a közepébe. 

a fotóért köszönet: Marcipánfotó-nak

lejegyezte: egy kedves vendégünk