Én-ünnep

Már megy a készülődés! Mindenki izgatottan sürög-forog. Mindenki tudja a szerepét, feladatát. Van, aki a világi dolgokkal foglalkozik: vásárol, díszít, csomagol, „valami igazán különleges” receptre vadászik, süt-főz, takarít, megterít, pompásít. Van, akinek a szellemiek jutottak osztályrészül: verset tanul, köszöntőt gondol ki, szeretlek-lapot alkot, szépet színeset, örökre-szólót vagy csak szótlanul nézi, ahogy alakulnak a dolgok. S az, hogy ki melyik végén van ennek a nagy együttpörgésnek, nem is igazán fontos.

 

 

Olyan jó részese lenni ennek a forgatagnak, kicsit cinkosan összekacsintani, elismerni a másik remekművét és együtt izgulni azon, hogy vajon Ő, akiért mindez történik, mit fog szólni hozzá? Kitalálni azt, amire vágyik, elképzelni azt, ahogy fogadja és aztán, ha már itt a pillanat, figyelni, ahogy, Ő is feloldódik és tényleg, teljes szívből, örömmel hagyja magát kényeztetni, elvarázsolni, ünnepelni. Jó.

Szóval, tettel és lélekkel megy a készülődés. Évente egyszer ezen a napon csak Neki! Van ebben hála, hogy milyen jó hogy lehet, van szeretet vagy inkább rajongás, van ebben egy ki bűntudat is, hogy az év többi napján mégsem annyira… és van ebben egy kis megkönnyebbülés vagy büszkeség is, hogy íme eltelt egy év…, lám-lám, még egy év!

Valahogy ilyenkor érezzük azt, hogy az évnek van súlya, érezzük azt, hogy ami volt - elmúlt, visszahozhatatlan, de ezt valahogy meg kell ragadni. Tudjuk, hogy vannak percek, órák, napok minden évben, nem is kevesen, amikről nem is tudunk számot adni, nem tudjuk felidézni pontosan, hogy mi is történt akkor és ott. Csak annyit tudunk, hogy volt, és jó volt – semmi különös.

Hát ezért kellenek az Ünnepek!

Ha baj van, azt nagyon érezzük, tudjuk, számon tartjuk. Így csináljuk ezt emberöltők óta. Megtanultunk emlékezni a rosszra akkor, amikor ezek az emlékek voltak a túlélésünk biztosítékai. Meg kellett tanulnunk messzire elkerülni a baj forrását, s csak akkor sikerült, ha emlékeztünk. A jó valahogy másképp működik, sőt manapság kicsit természetes is, a „nekem jó”. Így, azért, hogy az időnket és a világunkat ne csak a „jaj” struktúrálja, kitaláltuk az Ünnepeket, s ezek között az egyik legfontosabbat: a születésnapot! Azt a napot, amelyen megünnepelhetjük a létünket. Fura ünnep ez, egyéni  és mégis közösségi, s fontos, mert ezen a napon lehetünk kiváltságosak, mások, mint bárki más.

Mindegy, hogy épp az első gyertyáját fújja el a kisded az Anya által oly gondosan odakerekített tortán, vagy a nyolcvan kilencedik csipkevirágot illesztjük épp az évek sorába, az Ünnep akkor is ÉN-ünnep. Bár a szereplők változnak, az élet során a szereposztás is átalakul, a díszletet pedig senki nem tudja garantálni, a közös öröm,  a „Jaj de JÓ, hogy VAGY” legyen! Maradjon! Éltessen!

 

A képen a franciaországi Reims Miasszonyunk-székesegyházának ablak-részlete, melyet Chagall tervezett.

 

lejegyezte: ebarátnőm