A fehér madár balladája

A tóparton sétáltam. Erősen fújt a szél, hazaküldte a délutáni sétálókat, néhány horgász és pár kutyasétáltató volt csak a parton, és én a gondolataimmal. Velem volt az a szál fehér rózsa, amit Tőle kaptam. Kicsit megtörve, de velem utazott pár napja a táskámban.

Hirtelen ötletem támadt, és a virágot a blúzom hajtókájára tűztem. Megláttam a tavon egy mólót, besétáltam és a víz fölé hajolva csodáltam a halakat. A virág kiesett a blúzból, és a tóba pottyant, de mire utánanyúltam volna, a szél elsodorta tőlem.  Elvesztettem, búslakodtam, azután néztem, ahogy a hullámokon utazik tovább.

Már elindultam, hogy továbbsétálok, amikor arra lettem figyelmes, hogy a virág fehér madárrá változva röppen fel a vízből.
Próbálgatta a szárnyait, hamar magára talált, és vidáman röpködött a víz felett. Azután közel repült hozzám, majd beszédbe elegyedünk. Azon már magam sem tudom miért, de igazán nem lepődtem meg, hogy értek a nyelvén. A repülésről beszélt, a magasságról, a víz feletti levegő nyugalmáról, a tóban villódzó halakról. A parti fűbe telepedtünk és hallgattuk a csöndet, a nád susogását, a bogarak neszezését, a madarakat. Azután a zöld fűben megbújó kincsekről kezdett el beszélni. Kíváncsi lettem, hogy mire gondol. Egyszer csak felkelt, elszállt, és egy lóhere alakú kaviccsal a csőrében tért vissza. Egy nagyon izgalmas kavics volt, nem tudom miért, de nagyon vágytam rá, hogy nekem adja. A madár azt mondta, hogy ez egy különleges kavics.

Miért az? – kérdeztem.

Mert ha a követ megtaláló odaadja ezt a követ annak, aki nagyon kéri tőle, a kővel egy ajándékot is ad. A kő az őrzőjének mindig a megtalálóját fogja az eszébe juttatni. Elgondolkodtam, talán meg kellene gondolnom, hogy elkérem-e a madártól ezt a követ. Hogyan lehetne enyém ez a kő, ha a gondolataimat mindig hozzá irányítja majd, de sosem láthatom őt, mert már távoli tájakon jár? – tépelődtem. Elmondtam ezt neki.

A madár erre azt mondta, hogy mindig meg fog találni, ha egy dolgot megteszek a kőért cserébe. Egy kis hajtincset kért tőlem, arra kért, hogy vágjam le, majd azt a fehér tollai közé tette.

Most már a részem vagy, nem csak a gondolataidban. Így mindig visszatalálhatok hozzád, ha a kőről eszedbe jutok - mondta, majd a kezembe ejtette az apró kavicsot és elrepült. Néztem, ahogy egyre magasabbra száll, és lassan elmosódik a fényben a fehérsége. Tudtam, hogy hamarosan újra láthatom.

lejegyezte: egy kedves vendégünk