Magánjáték

Játszik. Fut, ugrál, mászik a kötélen, libeg a haja hintázás közben. Nevet. Bújócskázik a padon merengő anyjával, kukucskál a műanyag házikó résein. Magánjáték. Ujjainak beszél, suttog, kiabál, hangjával simogat. Nyílik a fantázia kapuja.

Törökülésbe tett térdein pihen hosszú, szőke haja, arca előtt kalimpálnak az ujjbábok, minden ujjacska egy alak. Fiú, lány, apa, anya, pék, orvos. És még többen. Történetük van, életük, a verziók száma pedig végtelen, már használja a világunk híres-hírhedt eseményeit: születés, esküvő, gyermekáldás, temetés. Körforgás van mindenütt.

Kitalál és mesél. Vagy álmodozik és jövőbe néz? Talán épp az éjjel látott álomképe elevenedik meg, vagy az otthon hallott civakodást kell feldolgoznia? Tervei vannak, tudja, hogy

Boeing, Boeing – színdarab ajánló

Az idei színházi évadban a Thália színház lett a kedvencünk. Azért a Thália, mert vicces, vidám, lendületes, fordulatos, látványos darabokat játszanak és szerintem nagyon jól csinálják, amit csinálnak.

Mostanában a komoly, gondolkodásra ösztönző, szívfacsaró darabok helyett inkább a kikapcsolódást nyújtó, laza, vicces színházi élményekre vagyunk fogékonyak. A hétköznapok darálója után valami olyan kell, ami az agyat az űrbe lövi és ellazít, kikapcsol, feltölt. A Tháliában a mi igényeinkhez tökéletesen passzoló, zseni előadások vannak.

Ajánlom mindenki figyelmébe, aki

Dóri és Dömdödöm

Dóri régimódi lány volt. Fűszernövényeket nevelgetett az ablakpárkányán, legtöbbször szoknyát hordott, mindenféle színes virágokat préselt le, falta a romantikus regényeket és éppen szerelmes volt.

Szerelme tárgya nem tudta ezt, legfeljebb sejtette. Együtt dolgoztak és sokat beszélgettek munkán kívüli dolgokról is. Mivel Dóri nem vette föl a ma divatos lerohanós stílust, ami a lányokra lassan jobban jellemző, mint a fiúkra, nem tudta hogyan mondja el érzelmeit virágnyelven, ha a testbeszéd már nem elég. Kapott bőven cinkos pillantásokat, széles mosolyokat, egy-egy mélyebb elmerülést a másik szemében, de nem volt biztos benne, hogy nem érti-e félre. 

Nagygubanc –azaz mese az önzésről (is)

Ó igen, az önzés, ez az okozója a legnagyobb gubancoknak.

Itt ez a rajzfilm, az Aranyhaj és nagygubanc – kedves bájos és mindenekfölött vicces egész estés családi mozi. Szerintem igazi családi, mert a nevettetésen (a jó szinkronon) és a szép látványon túl mindenkinek nyújt valamit. Kezdjük csak a legnagyobb fogyasztókkal: a gyerekekkel. Elsőre egy kalandos Rapunzel feldolgozás, kicsit felturbózva hollywood-i elemekkel megtűzdelve, csili-vili színes csomagolásban tálalva. És mégis van valami a képek mögött vagy között (?).

Tojás mese cicával

Húsvéti ünnepek és esős idő. Túl vagyunk már a papírnyuszi készítésen, a tojásfestésen, a tavaszos és locsolós versikéken, dalocskákon, és kinn még mindig esik és fúj. Már voltunk egy gumicsizmás pocsolyaugráláson, de nem vált be, olyan szürke, szeles és hideg minden. Építettünk fakockából várat, játszottunk vitézeset, lovagosat, királylányosat, de kifújt... és jön a kérés: legyen mese, a tojásos. Végül is illik az ünnephez: tojással, pihés libácskával, cicával. Hát legyen. S szerintem ez a mese nem csak gyerekeknek szól.

Csizmás a kandúr. Maga, az eredeti Csizmáskandúr, a nagy klasszikus, egy tréfás hősmese, másodlagosan pedig tündérmese a mesekatalógus besorolása szerint. Nehéz elhinni, de az írásos verziója az 1500as évekre nyúlik vissza - és az egyik változatban a kandúr - lássatok csodát - cicalány. Az írott formákban megtaláljuk a hagyományos mese elemeket: van három testvér és haszontalannak tűnő örökség, van csodacél és leküzdhetetlennek tűnő akadályok, van varázslat és segítség, vannak a jót támogató véletlenek, küzdelem és van végső győzelem. Nem csoda, hogy a főhős számtalan alkotót inspirált.

Sorsich Júlia: ízig-vérig (kém)nő egy teknőben

Nőnap után vagyunk s  nemzeti ünnepünk, Március 15-e előtt. Mennyi izgalmas történet kötődik hozzájuk és az ezt követő napokhoz, hónapokhoz, évekhez. Sokszor nehéz különválasztani a legendát a tényektől, de nem is baj, örülünk annak, hogy egyáltalán fennmaradtak. Ezek a különleges történetek sok esetben nőkről, különleges nőkről szólnak. A szabadságharcnak számos női amazonja volt, akik támogatták az embereiket, tették a dolgukat, és még sokkal többet is annál.

Egy ilyen különleges nő volt Sorsich Júlia is, a kémnő. Az ő bátor tettéről egy korabeli helyi lap így írt: a „Szolnokon lévő német haderő kikémlelésére szülővárosa iránti szeretete vezette, mert azon hír volt elterjedve, hogy Szolnok, ha bevétele nem sikerülend, fel fog perzseltetni.” A szándékot kicserkészni még hagyján, de megvinni, át a Tiszán, az volt a nehéz feladat: „mert az átmenetel nagyon nyaktörő munka volt, mert Szanda felé sehol sem lehetett átmenni, a csónakok mind be voltak lakatolva, s a Tisza-parton mindenütt őrök valának felállítva. Fokorúnál próbált tehát átmenni. Kérésére a fokorúi tiszttartó egy nagy sütőteknőt és lapátot

Másik mese, de milyen hab?

Jó kis nőnap volt, igaz?  Virágos, kék eges, hideg.

Van, aki utálja - van, aki imádja. Van, aki érti és tudja, hogy honnan ered, mire való ez a nő-ünnep és van, aki csak élvezi. Jó ez így, hogy mindenki másképp egyforma. Pedig a világunkat az is segít megérteni, ha szépen és átláthatóan dobozolhatjuk: egyformát az egyformához. Hiába tiltakozunk ellene, a klisék fontosak! Segítenek abban, hogy eligazodjunk és a kevésbé fontos dolgainkat könnyedén tudjuk kezelni. A világ persze változik, s ezzel együtt nekünk is érdemes a dobozainkat időnként átrostálni, a hasznosat megtartani, azt, pedig ami felett elszaladt már az idő, azt - nos - kiszuperálni vagy átalakítani. Vannak olyan dobozaink, melyek szezononként  cserélhetünk, akár csak a divatholmikat, s vannak olyanok, amelyeket évszázadokban telik lecserélni vagy akár átalakítani. Így vagyunk ezzel a nők, nőiesség, a nő szerepe, a női sorsok és még sorolhatnám történetekkel is. Voltak korok az emberi történelem során, amikor ez a téma nem is volt kérdés. De volt olyan, amikor nem volt említésre méltó; vagy volt, amikor borzasztó volt és volt, amikor beszéd-, sőt vita téma is lehetett.

A szorgos (és fösvény és kioktató) hangya

Mit csinált a Tücsök nyáron?

Csak muzsikált hét határon.

Aztán jött a tél a nyárra,

s fölkopott a koma álla.

Szomszédjában élt a Hangya.

Éhen ahhoz ment panaszra,

s arra kérte, egy kevéske

búzát adjon neki télire.

„Búzát? – szólt a Hangya sógor. –

Már ez aztán a sok a jóból!

Tél elején sincs búzád már?

Hát a nyáron mit csináltál?”

„Mit csináltam? Kérem szépen,

muzsikáltam – szólt szerényen

Tücsök mester. – Aki kérte,

nótát húztam a fülébe!”

„Nótát húztál, ebugatta?

No hát akkor – szólt a Hangya –

járd el hozzá most a táncot!

Jó mulatságot kívánok.”

(La Fontaine)

Ez a rövid mese mély tanulságokat hordoz számomra. Magában hordozza az emberi különbözőséget, a munkához való sokféle hozzáállást. A könnyebb, ideig óráig tartó pénzkereset és a nehéz munkával, verejtékkel megszerzett javak értékét. De ezen túl az igazságosságot is. Vagy ezt azért mégsem?

Mese - habbal?

Sok mesefilmet nézek mostanában. Nem vagyok TV párti, de belátom, hogy napjaink technikai fejlődésével és rohanásával egyszerűen lehetetlen felvenni a harcot – nekem legalábbis nem sikerül. (Jó, lehet és kéne, de erről majd máskor.) Jelenleg elfér egymás mellett az életünkben az olvasott mese és a film is.

Korábban az alig-alig eseményes nyúlfarknyiakkal kezdtük, aztán haladtunk előre mind a komplexitás, mind a méret tekintetében. Így, szépen araszolgatva, elérkeztünk az egész estés rajzfilmek időszakába és szülői felügyelet mellett egyre merészebb filmekhez nyúlunk, amiket aztán könyökünkön kijövésig nézünk – mert egy DVDt is lehet rongyosra nézni –, hogy aztán ezerszer is végigbeszéljük a csemetével a miérteket.

Adventi vásározós

Csak néhány órányi autóútra igazi mesevilág vár.

Karácsonyi díszkivilágítás, jászol és kis Jézus, fenyő és mézeskalács illat, punch, forralt bor, sült kolbász és még sok-sok minden mi szem szájnak ingere.

Rég nem látott, külföldön élő barátnőm meghívott minket magához egy hosszú hétvégére és örömmel elfogadtuk. Szerintem Ausztria egyik legcsodálatosabb helyén él, ahol egy tengerszem köré épült városkát, a még nyáron is havas hegycsúcsok vesznek körül.

A fehér madár balladája

A tóparton sétáltam. Erősen fújt a szél, hazaküldte a délutáni sétálókat, néhány horgász és pár kutyasétáltató volt csak a parton, és én a gondolataimmal. Velem volt az a szál fehér rózsa, amit Tőle kaptam. Kicsit megtörve, de velem utazott pár napja a táskámban.

Hirtelen ötletem támadt, és a virágot a blúzom hajtókájára tűztem. Megláttam a tavon egy mólót, besétáltam és a víz fölé hajolva csodáltam a halakat. A virág kiesett a blúzból, és a tóba pottyant, de mire utánanyúltam volna, a szél elsodorta tőlem.  Elvesztettem, búslakodtam, azután néztem, ahogy a hullámokon utazik tovább.

Már elindultam, hogy továbbsétálok, amikor arra lettem figyelmes, hogy a virág fehér madárrá változva röppen fel a vízből.

Receptes könyv

Ó igen, sok könyv megfordult már a kezemben hosszú életem alatt.  Képeskönyvekkel kezdtem. Még emlékszem arra a Jancsi és Juliska könyvemre, amelyben a meghajlított papír mézeskalács házikó ajtaja mögül egy kisebb pöccentéssel elő lehetett buktatni a gonosz banyát.

Már akkor gyanakodhattam volna: mézeskalács-ház? De valahogy nem jutott eszembe gyanakodni. Aztán jött a kevesebb kép, több szöveg mesekönyvek korszaka – így utólag is pontosan tudom, hogy nem volt a kedvencem ez az időszak. Kisgömböc meséje,  Aranyalma, A három kívánság a kolbásszal, Dióbél királyfi, kész gyomorrontás. Aztán jöttek az ifjúsági könyvek – addigra nagy betűfalóvá váltam és egy befőttes üveg, házi készítésű meggybefőtt hozzávetőleg 179 oldalhoz volt elég. Mire meglett a 180. oldal a nyalánkság is oda lett, imádtam így olvasni. Aztán megkomolyodtam és rávettem magam a házi olvasmányok olvasására: …erről az időszakról röviden annyit, hogy volt köztük érdekes, mert ami elmúlt arról jót vagy semmit.

Hogy EZ a mese, az nem kérdés!

Én nagyon későn kezdtem el olvasni, valahogy nem érdekeltek a betűk. Szívesebben bogarásztam, szöszmötöltem a fűben, este meg nagyon gyorsan álomba merültem a napi futkosás után. Anyának voltak próbálkozásai. Emlékszem még a térhatásos Hófehérke és Csipkerózsika könyvekre, de jobban érdekelt a színük, formájuk, mint a tartalom.

Aztán 4. osztály után iskolát váltottam. A korábbi osztály sport osztály volt, reggel 5-re jártunk korcsolya edzésekre a fedett jégpályára, senki nem ért rá könyvekkel bíbelődni. Ez az új osztály viszont egy „normál” osztály volt és itt már a Monte Cristo grófjáról szóltak a szünetek.