Csak
muzsikált hét határon.
Aztán
jött a tél a nyárra,
s
fölkopott a koma álla.
Szomszédjában
élt a Hangya.
Éhen
ahhoz ment panaszra,
s
arra kérte, egy kevéske
búzát
adjon neki télire.
„Búzát?
– szólt a Hangya sógor. –
Már
ez aztán a sok a jóból!
Tél
elején sincs búzád már?
Hát
a nyáron mit csináltál?”
„Mit
csináltam? Kérem szépen,
muzsikáltam
– szólt szerényen
Tücsök
mester. – Aki kérte,
nótát
húztam a fülébe!”
„Nótát
húztál, ebugatta?
No
hát akkor – szólt a Hangya –
járd
el hozzá most a táncot!
Jó
mulatságot kívánok.”
(La Fontaine)
Ez a
rövid mese mély tanulságokat hordoz számomra. Magában hordozza az emberi különbözőséget, a
munkához való sokféle hozzáállást. A könnyebb, ideig óráig tartó pénzkereset
és a nehéz munkával, verejtékkel megszerzett javak értékét. De ezen túl az
igazságosságot is. Vagy ezt azért mégsem?
Talán
egyvalami hiányzik belőle: a könyörület, na meg a segítség nyújtás a
bajban. Adódik a kérdés, egy nehéz helyzetben, amikor
a másiknak szüksége van ránk, tudunk-e segítő jobbot nyújtani? Félre tudjuk-e tenni a vélt vagy valós igazság érzetet és tudjuk-e csak a
pillanatot nézni? Nem ítélni csak adni, átvezetni a bajon azt, aki hozzánk fordul?
Meg tudjuk-e állni, hogy a kioktatás előretolakodó, kikívánkozó mondatait ne
zúdítsuk a másikra? El tudjuk-e hinni, hogy nem dolgunk az ítélkezés és hogy
többek leszünk, ha odaadjuk a „kenyerünk” felét?
Bevallom,
nekem sokszor nehezen megy. Nem akarok én ítélni. Önzetlenül szeretnék
segíteni, azon, aki szerényen kéri vagy csak rászorul. Szeretnék a hangya
konokságán túl lépni és tárt ajtóval megvendégelni a tücsköt, távozóban pedig a
kezébe nyomni egy tarisznya búzát. Van úgy hogy ez sikerül is. De bizony
előfordul, hogy hangya vagyok.
lejegyezte:
sziluett
kép forrása: a világháló
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése