Ismét úton vagyok. Gurulós bőrönd, kényelmes cipő, beszállókártya. De
ezúttal nem egy üzleti út vár rám, hanem egy párnapos kirándulás egy
ismerős-ismeretlen városba, Párizsba. Tizenévesen jártam itt egyszer,
átutazóban. Akkor maga volt a varázslat. Eiffel torony, Louvre, Champs-Élysées,
diadalív... Ott lehettem a nagy történelmi események és romantikus filmek korábban
elérhetetlennek tűnő helyszínén. Azóta eltelt pár év, én is egészen más szemmel
nézem a világot és talán a távolság sem akkora, mint anno volt Európa két, nem
is oly távoli fővárosa között, de mégis tele vagyok várakozással.
Úgy alakult, hogy egyedül utazom a „romantika fővárosába”, otthon
hagyva férjet, gyerekeket. Csajos programnak indult, de végül magam maradtam,
mindenkinek közbejött valami. Biztosan ennek is van oka, célja.
Nem terveztem el, mit fogok megnézni, nem készítettem listát, útitervet,
amin ki kellene pipálnom az összes helyet, amit az utazóknak kötelező megnézni.
Megyek, amerre a lábam visz. Azt remélem, így lesz időm gondolkodni, tisztázni
pár ügyet magamban. De végül nem gondolkodom, üres a fejem, csak megyek,
ösztönösen felfedezve az utcákat, tereket.
Borult az idő, szmog van, nem a legszebb arcát mutatja a város. Hiányzik
a sztereotípiáimban élő csillogás, a parfümillat, a szépen sminkelt arcokat
szegélyező frissen vágott frizurák, az „haute cotoure” ruhák libbenése.
Valahogy még az Eiffel torony lábánál készülő esküvői fotó is hamisnak tűnik,
hiába mosolyog az ázsiai pár talpig fehérben.
Sokkal hétköznapibb minden. Egy szót sem beszélek franciául, de így is
jól eligazodom. A tömegközlekedésen utazva szinte egynek érzem magam a munkába
tartók közül, része vagyok az utcán hömpölygő színes forgatagnak,
ahol csak a nyakban lógó fényképező külnbözteti meg a turistát a helyiektől.
Nem különbözöm és a város sem különbözik annyira a sajátomtól, hogy
elvarázsoljon.
Velem van a baj? Már túl sok mindent láttam, hogy engem már Párizs sem
varázsol el? Vagy észrevétlenül magyarból európaivá lettem az első találkozásunk
óta? Nem tudom. De valahogy jó ez így. Az a varázslat, hogy otthon érzem magam.
Csak bandukolok az utcákon, rácsodálkozom az apró részletekre, megiszom egy
kávét a helyiekkel összemosolyogva miközben összeér a vállunk a sűrűn álló
kávéházi asztalok mellett. Az ebédhez bort iszom, mert itt úgy szokták és a
köszönéshez hozzáteszem, hogy uram, hölgyem, mert anélkül illetlenség. Nem kell
már a csillogás, nem hiányzik semmi.
Jó érzéssel, feltöltődve térek haza az élményeimet mesélve. Tele
tervekkel, ötletekkel. Mert mégiscsak sikerült új részleteket meglátnom a
fényképező objektívjén keresztül a városról, és új gondolatokat meghallani a magány
nyújtotta csendben magamról, az életről, az életemről, mialatt Párizsban jártam...
lejegyezte: fonóművek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése