Nagygubanc –azaz mese az önzésről (is)

Ó igen, az önzés, ez az okozója a legnagyobb gubancoknak.

Itt ez a rajzfilm, az Aranyhaj és nagygubanc – kedves bájos és mindenekfölött vicces egész estés családi mozi. Szerintem igazi családi, mert a nevettetésen (a jó szinkronon) és a szép látványon túl mindenkinek nyújt valamit. Kezdjük csak a legnagyobb fogyasztókkal: a gyerekekkel. Elsőre egy kalandos Rapunzel feldolgozás, kicsit felturbózva hollywood-i elemekkel megtűzdelve, csili-vili színes csomagolásban tálalva. És mégis van valami a képek mögött vagy között (?).
Van benne mese a serdülők színes szélesvásznú lelkéről, aztán a magányról, ahol van számos, de sajnos véges lehetőség önmagunk szórakoztatására. Van benne mese a barátságról, hiszen a kis kaméleon (ki más lenne egy serdülő lányka legjobb barátja, mint a színje-játszó rejtőzködő bajnok) osztozik magányban, kalandban és a maga szórakoztató de csendes módján részese minden megpróbáltatásnak (bár gyakran nem nagyon tudjuk pontosan követni az útját – jaj, de hasogatjuk azt a bizonyos szőrszálat).

Aztán van mese arról, hogy a jószolgálat mögött, amit gyakran kikényszerítünk,  - hát hogy is fogalmazzak – nem mindig egyenesek a szándékok. És, hogy akarni kell, és ha akarunk valamit azért tenni is kell, hogy az akaratunk megvalósuljon. És persze akkor sem szabad feladni, amikor a legelveszettebbnek tűni az ügy, mert a jó előbb-utóbb győz. És tényleg ott a végén a mindent feloldó ölelés, még akkor is, ha az addig tartó út nem végig csupa móka és kacagás – csak időnként, de akkor nagyon. Szóval összegezve: serdülj csak, ez természetes, de ne higgy a látszanak, bízz a szívedben és tégy meg mindent az álmaid elérésére. Szép üzenet gyerekeknek. Most, lássuk mit mond a mese a felnőtteknek. Hát, onnan indít, hogy ha valaki megteheti, akkor az egyetlen leg-leg-leget is kisajátíthatja, mert hatalmában áll (nem szép! – szerintem -, a szűkös erőforrások nem kerülhetnek a kevesebbek kezébe; ez ugye önzés?) Aztán jön az, hogy ha valaki szimpatikus és mókás, akkor bármit meg tudunk bocsátani neki: nem gond, ha elcseni a korona ékszert, de az sem, ha ártatlanok jóhiszeműségével él vissza a saját célja érdekében (mintha ebben is lenne valami az önzésről). Egy a fontos, hogy vicces legyen (és jó kiállású, és másképp nézzen ki és viselkedjen, mint egy közönséges bűnöző, és tudjon változni, hiszen a szerelem mindent megváltoztat –vagy mi… ). És hogy az örök fiatalságért bármire képesek egyesek. Ó, nem! Nem mi, hanem mások. Rabolnak, szeretetet színlelnek, kisajátítanak, elszeparálnak, hazudnak, a gonosszal szövetkeznek és ha kell gyilkolnak is (na jó itt az önzés teljesen tisztán kivehető). Pedig az örök ifjúság nem is létezik, csupán csak egy illúzió… (vagy nem?) Nos, aztán itt van a döntéseinket követő tépelődés (vagy az időszakosan megnyilvánuló bipoláris személyiség a serdülőink esetében); amikor egyik percen madarat lehet fogatni vele, aztán a poklok mélyét járjuk meg vele. Persze ezt át is lehet szépen vezetni oda, hogy a döntéseinknek mindig van színe meg fonákja. Hiszen nincsen egyértelmű jó, mindennek van jó és rossz következménye és a döntéseket ezzel együtt kell felvállalni, kérdés az, hogy felkészülünk-e erre.  Vagy hagyjuk magunkat befolyásolni, csak azért mert a következményeket más villantja fel nekünk és ezekkel manipulálhat bennünket. És aztán itt van a ne higgy a látszatnak vonulat, akár a szép mögé rejtett rútság, akár a rút mögött rejlő szép, de még a távolba vesző árnyékok is csalfák lehetnek – hát így bízzunk bármibe, kedves feleim.  No, de vigasztalásnak ott van ez az álom dolog, mert ezt már az Örkény Egypercesek-ben is meg vagyon írva: a legmerészebb álmaink is megvalósíthatóak.

Szóval minden jó, ha vége jó és ezzel nem árultam el semmit. Mert az önzés csúnya dolog, de mindig van megoldás :D. Aki még nem látta, feltétlenül szánjon rá egy kis időt. Jó móka egy felhős, hideg vasárnap délutánra.

lejegyezte: ebaratnőm