Az Óriás

 – Éva kit választott? – tette föl a kérdést a magyar tanárom az érettségi írása közben, fejét bedugva az ajtón.

 – Nagy Lajos: Január.

 – Nagy hiba volt! - vágta rá és már ott sem volt.

Megértettem az álláspontját, hisz József Attilát is választhattam volna, és a tanár úr soha nem csinált belőle titkot, hogy ő a kedvenc költője. Emlékszem, akkoriban én még inkább vonzódtam Adyhoz, úgy éreztem, közelebb áll hozzám a költészete.

Így utólag nem is értem miért, hisz jóformán József Attila versein nőttem fel. Ki ne ismerte volna
az Altatót kis Balázzsal, a Kertész leszek-et Koncz Zsuzsával. Amint össze tudtam már olvasni a betűket, lelkesen silabizáltam ki a De szeretnék gazdag lenni-t, anyák napja környékén pedig mindig előkerült a Mama. Szívesen énekeltem Sebő Ferenccel a Rejtelmek-et, karácsonykor pedig a Betlehemi királyokat. Mivel a bátyám zenei ízlésén kellett nevelődnöm, betéve tudtam az összes Hobo által feldolgozott József Attila verset. Végzős gimnazista koromban már ismerősként üdvözölt a Hetedik, a Nagyon fáj, és az Istenem. Szintén a tesóm jóvoltából Cseh Tamás is énekelt nekem József Attiláról, tolmácsolta Bereményi Géza üzenetét: „Mindenhol tanítható már, óvodától egyetemig.”

Teltek az évek és egy szomorú napon, mikor semmi nem jött össze, valahogy a kezembe akadt a József Attila kötet. Csak úgy olvasgatni kezdtem, és egy bizonyos versszak után eltört a mécses, sírva fakadtam, majd zokogtam. A sorok ezek voltak:

"A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok."

Egy jó félóra múlva megkönnyebbülten és lelkileg megtisztultan gondoltam: Egyet értek Tanár úr, majd magamban hozzátettem - szintén a költőt idézve-: „Most látom, milyen óriás ő.”

lejegyezte: egy vendégünk, Piros Évi