Ó, hol vagytok régi jó kis gondok?

Mennyit izgult, aggódott az ember, miután megszülettek: Miért sír? Jó, ha ennyit alszik? Eleget eszik? Nem fázik? Nincs melege? Adhatok már neki répát…sajtot…húst? Normális, hogy még nincs foga? Miért lett lázas? Mikor lesz már egy átaludt éjszakám? Nem állt föl túl korán? Mikor mosdik, öltözik, eszik önállóan? Mikor nem hallgatom azt állandó jelleggel: Aja! Aja! Anya! Anya! Mikor lesz már nyugalom végre? 

Aztán mikor a második is megérkezik, ez hatványozódik. Megtanulja az ember lánya, hogyan lehet az egyik szoptatása közben mesét mondani a másiknak.  A kisebb fürdetése közben kikérdezni a leckét a nagyobbtól. De a második gyerekkel nem csak a többlet munka érkezik meg, hanem a többlet agybaj is.
Szoktam is mondogatni baráti körben, hogy az első gyerekkel a nyugalom szűnik meg a családban, a másodikkal a béke is.  Kezdődik a féltékenykedés, a vetélkedés, az egymásra mutogatás. Miért csak vele foglalkozol? Ő miért kap többet a mogyorókrémből? Engem nem engedtetek ilyen sokáig kinn lenni a haverokkal! Miért maradhat fent tovább, mint én? Miért kell mindig nekem -mosogatni, -kivinni a szemetet, -porszívózni? BEZZEG Ő!!!

Mikor pedig ott tarunk, hogy az a legnagyobb problémájuk, hogy mikor kapnak végre Iphone-t, DC cipőt, új rollert, kontaktlencsét, porcelán fogszabályozót… majd az ember azzal szembesül, hogy vajon hol van; nem ért haza mikorra ígérte, kirabolták, hál’ istennek más baja nincs, … akkor felsóhajt: Ó, hol vagytok régi jó kis gondok!!! És még nem is beszéltem a tanulás nehézségeiről, a hiába papolok neki, nem éri föl ésszel, hogy ez az ő érdeke – szindrómáról. A pályaválasztásról, hogyan adjunk okos tanácsot, hogy közben mégis az ő akarata érvényesüljön…  Szóval ilyenkor eszembe jut az a történet, amit az egyik szülői értekezleten mesélt el egy sorstárs anyuka: „A főnököm asztalán egy édes baba képe mosolyog. Megkérdeztem tőle, miért nem cseréli már le, hisz a fia közben 17 éves lett. Mi volt a válasz? Dehogyis cserélem! Ez a kép segít abban, hogy ne üssem agyon, mikor hazamegyek!„ Azóta is ebbe a mondatba kapaszkodom, vígasztal a tudat, nem vagyok egyedül.

Néha azért látom felvillanni a fényt az alagút végén. Az immár nagykorúvá vált lányom többször hangoztatta, hogy szerinte jól neveltük őt, örül, hogy mindent úgy rendeztünk, ahogy; és hagyjuk közben a saját feje után menni. A fiamtól nem várok ilyen kinyilatkozást, hisz lázadó kamaszkorát éli, de boldogsággal tölt el a tudat, hogy mennyi kis titkát megosztja a nővérével, amit velünk nem, és ez így van jól. Mégiscsak van testvériség a mogyorókrémen túl.

lejegyezte kedves vendégünk: Piros Évi

a kép CC