A fiam és én

Valaha, kislányként arról ábrándoztam, hogy sok gyerekem lesz, egy futballcsapatnyi. Hogy honnan volt bennem ez a vágy, nem tudom, hiszen körülöttem is legfeljebb kétgyerekes családok voltak. Az édesanyám pedig kifejezetten egykepárti volt. Aztán teltek az évek, és mire férjhez mentem, már csak két gyermeket szerettem volna. Az élet azonban nem úgy alakult. Ma van egy délceg, jóképű, felnőtt korú fiam, egy kisfiam, aki autista és értelmi fogyatékos.

Eleinte sokszor feltettem a kérdést magamnak és szinte mindenkinek, akivel szóba került a téma, hogy miért éppen nekem jutott ez a feladat? Fiatal anyuka voltam akkor, amikor a mentálhigiénés főorvos asszony megállapította a diagnózist. Kedvesen és nagyon óvatosan közölte velem a megállapításait, s nekem fogalmam sem volt, hogy miről beszél (akkor
még szinte senki sem ismerte ezt a kórképet) és természetesen azt sem tudtam, hogy mi vár rám.

Eltelt egy kis idő, s aztán szépen lassan elfogadtam és felvállaltam ezt a számomra eleinte oly ijesztő helyzetet, és ettől kezdve kicsit könnyebb lett. Csak néha-néha tört rám a kétségbeesés és az irigység, ha láttam egy - a fiamhoz hasonló korú - fiatalembert, hogy no lám, az én fiam is mászhatna fára, focizhatna, beszélhetne nyelveket, járhatna egyetemre, lehetne családja és én is lennék büszke nagymama, de ezeket a gondolatokat mindig gyorsan elhessegettem. Sokkal nehezebb lett volna ezzel a tudattal megküzdeni, feldolgozni és együtt élni vele. Ennek a viszonyulásnak a következménye a gyerekektől való eltávolodás lett. Az életem egyre inkább a felnőtt társaságról és a munkáról szólt. Így nem fájt annyira, megvédtem magam, nem haltam bele és tudtam figyelni rá. Nem csak lelkileg, fizikailag is nehéz feladat volt az együttélés, és a férjem kilépett a helyzetből, nem volt hajlandó felvállalni minket. A kisfiam 13 éves koráig otthon volt velem, gyógypedagógiai iskolába járt. Amíg az édesanyám élt, ő segített. Nélküle saját életem nem is lett volna. Föntről irányították valószínűleg a dolgot, hogy éppen akkor kapott a fiam helyet egy otthonban, amikor a nagymamája eltávozott az élők sorából. A döntés akkor nagyon nehéz volt. Amikor a speciális iskolából eltanácsolták, akkor kezdtük el keresni és találtuk meg ezt az otthont, ahová azóta rendszeresen bejárok együtt lenni vele, vagy kihozom közös időtöltésre, ünneplésre. Ott éli a saját önálló életét a kortárs közösségben. Idehaza nem tudnám neki biztosítani ezt, legfeljebb finomabbakat ehetne, jobban kényeztethetném.

Az azonban biztos, hogy ha fogyatékos gyereke lesz az ember lányának, egészen másképp látja a világot. A fontossági sorrend, ha lassan is, de átalakul. Középvezetőként, úgy körülbelül 37 éves koromban, volt egy érdekes esetem egyik igazgatómmal. Egyszer megbízott egy különleges munkával. Hosszasan kutattam az adatok után, és határidőre kész is lettem, de valamiért nem volt elégedett az eredménnyel és mivel egy szangvinikus egyéniség volt, elkezdett velem kiabálni. Először elszorult a torkom, úgy éreztem, elnyel a föld, majd egyszer csak lehiggadtam és hirtelen kívülről szemléltem magam és a helyzetet. „Nem vagyok én mazochista, hogy ezt hallgassam” - mondtam neki, és mindkettőnk legnagyobb megrökönyödésére kisétáltam a szobából. Akkor, ott, arra gondoltam, hogy ez az adatprobléma bakfitty ahhoz képest, ami nekem és a fiamnak jutott az életben. És azóta ez a gondolat elkísér. Nagyon sok gond és probléma eltörpült a sors által rám rakott teher mellett. Talán csak a párkapcsolati problémáimban nem tudott segíteni ez a hozzáállás. Azokat nagyon megszenvedtem. Erről majd írok máskor.

Soha nem kopogtatott nálam másik gyerek. Amikor még mertem volna másik gyereket vállalni, akkor éppen elváltunk a kisfiam édesapjától. A második férjem pedig már olyan későn szeretett volna gyereket, amikor én már nem mertem vállalni. Lehet, hogy rosszul döntöttem? - kérdezem magamtól manapság. Akár igen, akár nem, ezt már nem tudom visszafordítani… De néha eszembe jut, hogy mi lesz a kisfiammal, ha én már elmegyek… Ki fog bejárni hozzá? Ki ünnepel majd vele?

Ma, amikor munkahelyem többek közt annak az otthonnak az Alapítványát támogatja, ahol az én fiam éli a hétköznapjait, talán értelmet kapott az egész életnyi ledolgozott idő. Talán ez az, ami még nem enged nyugdíjba menni. Mindenesetre érdekes a munkatársaim hozzáállását látni az értelmi fogyatékosokhoz. A támogatás keretein belül többen – akik erre képesek – nálunk dolgoznak. Beilleszkedtek, az emberek nagy többsége szeretettel fordul feléjük. Az anyagi támogatás azonban nehéz ügy, mert ma nem olyan világban élünk, ami segít a jótékonykodásnak. Amikor ilyen jellegű kampányba fogunk, akkor hallok néha olyan véleményt, ami fáj.

Pedig nincs garancia arra, hogy csak egészséges gyerek születhet. Ha ma ítélkezel, csúfolódsz, elfordítod a fejed, lehet, hogy holnap a szülőszobán egy beteg gyerek emeli majd Rád a tekintetét.

lejegyezte: egy kedves vendégünk