Ma olyan szép nap van, egyike
azoknak, amikor táncolni van kedvem. Mert hiszem, vallom és úgy is élem az
életemet, hogy csak a napos oldalon érdemes! Minek foglalkozzunk a negatív
dolgokkal, ha változtatni nem lehet rajta. Inkább figyeljünk arra, amin lehet
és változtassunk, ha kell. Igen bölcs. Magam is bólogatok, amikor felmondom a napi
mantrámat. Tényleg így élek! Kapom jobbról, kapom balról, hogy milyen nyugodt,
kiegyensúlyozott, harmonikus a kép, amit nyújtok. Igen, így érdemes
De ha így van, akkor
miért ver le a lábamról hetekre egy kis influenza, hiába a gyógytea, a joga, a gyömbér,
citrom és bármilyen más varázslat. Bizony van úgy, hogy szorul a torkom, nem
hallok, köhögök.
És szoktam is táncolni,
csak nehezen viselem, hogy a kisfiam időnként (inkább gyakran?) beakad valami
negatív sorozatba. Főként reggel - valójában a nap bármely szakában –
előfordulhat, de csakis akkor, ha velem van. Valahogy rákattan egy „ez nekem nem
jó!” hangulat és bármivel próbálkozom, bármilyen irányba fordulunk nincs kiút.
Addig képes húzni ezzel, amíg ki nem akadok. Ilyenkor jön a leülök vele szembe,
és elmondom a magam kis mantráját – Drágám, amin nem tudsz változtatni, azon
vagy nevess vagy kerüld el! Persze, ez hol ilyen - hol olyan hangnemben hangzik
el. Igen ezen mindig kiakadok! Miért van ez? Mi ez a negatív viszonyulás?
Honnan?
Külső szem kellett ahhoz,
hogy rálássak: a gyerekem egy igazi jó gyerek (ezt persze tudom, ezerrel, de
ennyire?), a harmóniám megőrzésén dolgozik: annyira beszorítottam magam a
minden szép és jó sarokba, hogy lassan felborul a világom! Nem, az élet nem
szép és jó, és nem elviselhetetlen és fájdalmas! Az élet mindez egyszerre. És
ha én ezt nem akarom tudomásul venni, van egy kis lény, aki annyira szeret,
hogy megtesz mindent velem és helyettem, hogy ez elérjen hozzám. Értem majd ő hozza
azt, amit foggal-körömmel el akarok kerülni.
Hiába a sikító félelem, az
árnyékos oldaltól egyre jobban növekszik bennem a rémület is, hogy örökül
fogadott gyermekem nem lesz képes a pozitív életszemléletre. Direkt módon nincs
ebbe jogom beleszólni; el kell engednem, legyen az ő döntése. Én nekem az a
feladatom, hogy megengedjem neki, hogy szeressen engem annyira, amennyire én
szeretem őt és hogy akár a „Anya ez nekem nem jó!”-t is felvállalja azért, hogy
visszabillenjünk egyenesbe!
Tanulok. Most, amikor azt
hittem, hogy már kész vagyok. Kész vagyok mindenre. Kész vagyok az életre és
arra is, hogy felelős szülő legyek. Igen, újra tanulnom kell. Nem könnyű
elfogadni, de dolgozom azon, hogy levegyek valamennyit a gyermekem értem
vállalt terhéből, hogy jusson neki is a derűből, és ezért elismerem: néha tud
az élet nagyon szahar lenniJ
(…de ezen majd
változtatunk…)
Köszönöm gyerekem!
lejegyezte ebarátnőm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése