Ünnep?

Az ünnep jó! 

Jónak kell lennie, ha fogcsikorgatva is. 

Legyen bőség, fény és vidámság, szinte mindegy milyen áron. Hogy kinek miért, az attól függ. Van, aki kötelességből, van aki büszkeségből, van aki dacból és van aki csak a látszatért küszködik. persze, van őszinte boldogság, de a kényszer öröm is a jobb alternatívák közül való. 

Mert van, aki már nem is küzd. Feladja… és csak nézi ahogy csillog az ünnepek fénye távolian, hidegen és számára egészen idegenül.

A hiány, valaminek, de leginkább valakinek a hiánya; ezt is jelentheti az ünnep. Ezért van, hogy a lelkisegély-vonalak szinte égnek az ünnepek ideje alatt. Hogy ilyenkor követik el a világon a legtöbb öngyilkosságot, hogy ilyenkor halnak meg a legtöbben. Nem lehet elviselni a magányt, főleg akkor nem, amikor minden a szeretettől hangos. Még akkor sem, ha ennek a szeretetnek a zöme látvány, kirakat szeretet.

Rigófütty

Csend. Éjjel kettő vagy fél három. Mindjárt itt a hajnal. Már nem kell sokat várni a reggelre, és akkor indul a verkli. Akkor már nem kell a gondolatokkal küszködni. Tenni kell, vinni kell, hozni kell. A kezek feladata a gondolatáramot meg tudja fékezni. Valahogy eldugaszolja azt a csúszdát, amin megállás nélkül áramlanak lefele. Csak ez az őrületes csend ne volna. Talán mégiscsak jobb lenne valami nagyon forgalmas helyen lakni, vagy mondjuk a buli negyedben. Legalább a buszok járnának erre vagy a hajnali traktorok. Azt se bánná, ha a tűsarkú cipők bizonytalan kopogásán, a vidám kacajon és borízű gurgulázáson lehetne jókat bosszankodni. És nem lenne ez az üres csend. Talán egy kis hang lefékezné ezt az eszement gondolat-ringispilt.

És akkor megérkezett. Az első hajnali rigófütty.

Túlságosan zajos magány

Igen, egyedül vagyok. És nem szeretem. Pedig de! Büszke vagyok arra, hogy nem támaszkodom már a szüleimre, hogy megteremtem magamnak az egzisztenciát. Vége a sulinak, túl vagyok a diákhitelen egy ideje. Van munkám. Szeretek bejárni. Mondjuk a meló egy részét és néhány kollégát is szívből utálok. De vannak jó fejek a csapatban és néha egészen izgalmas az, amit csinálnom kell. Csak nem dolgozhatok mindig. Ott vannak az esték, a vásár és ünnepnapok. Nem, nem kell megrémülni, nem unatkozom. Online vagyok.

Ott az okos telefonom, mindig szól, ha valakinek eszébe jutok és üzen vagy csak reagál egy bejegyzésemre. És karácsonyra kaptam egy még okosabb órát, ami mindazt tudja amit az okosom, sőt, egy picit meg is rezzen, ha előfordulok a neten. 

Pékség mesék - Ha itt az idő, menni kell…

Ma úgy indult a hét, mint már három hete, minden hétfő.

Odaértem időben, hiszen hajnalban alig van forgalom, a megszokott friss kenyér illat fogadott a boltban, kipakoltam és hajrá! A megszokott kora reggeli arcok jöttek, a péksüteményeikért. Szinte becsukott szemmel is ki tudtam volna szolgálni őket, de én figyeltem, hisz nálam az áru mellé ingyért jó szó dukál. Rá szoktam adni! Ekkor az egyik kedves vevőm mindig mosolygós szemében, ezen a reggelen, zavart és érthetetlenséget láttam.  Kérte a szokásos reggeli sütijét s a pénztárnál, fizetés előtt ennyit mondott: - „Se nem dohányzott, se nem ivott, mindig egészségesen táplálkozott…”- Nem nagyon értettem, csak néztem rá kérdőn. És ekkor elmondta:

- A barátom. A barátom volt,

Filmajánló: Az ember, akit Ove-nak hívtak

Kedves-vicces-bús történet egy nyugdíj előtt álló, de éppen a munkahelyéről elbocsájtott, kissé vagyis inkább nagyon mogorva, zsörtölődő, szokásainak élő férfiről, akinek az életét alaposan megváltozatják új szomszédai, egy macska, és az, hogy valahogy sosem sikerül meghalnia, bármennyire szeretné is. 

Kedvenc mondatom a filmből: „Hogy lehet négy nullás autóval járni? Az 5. nulla meg ott ül a kormánynál!”

Kinek ajánlom?

Margit

Időnként kisegítek egy szociális otthonban, önkéntesként.

A doktornő szülni megy, egyre kevesebbet tud bent lenni, az ápolók száma már rég a kritikus szint alatt van, jól jön bárki, aki egy kicsit is segít. Jó szóval, néha tettel is.

Így ismertem meg Margitot, aki 69 éves, és a doktornő elmondása szerint teljesen demens - elsőre én is ezt láttam, három hónapja, amióta behozták, egész nap ült, háttal az ajtónak, és az ablakot bámulta, de nem kifelé nézett, hanem a keretet figyelte. Akkor sem állt föl, amikor nagyon kellett volna, ezért az ápolók időnként lefürdették és tisztába tették.

Egyik este, mivel egyre kevésbé szeretek tévét nézni, meg felesleges dolgokkal időt tölteni az interneten, írni meg fáradt voltam, gondoltam, beülök hozzá,

Nagygubanc –azaz mese az önzésről (is)

Ó igen, az önzés, ez az okozója a legnagyobb gubancoknak.

Itt ez a rajzfilm, az Aranyhaj és nagygubanc – kedves bájos és mindenekfölött vicces egész estés családi mozi. Szerintem igazi családi, mert a nevettetésen (a jó szinkronon) és a szép látványon túl mindenkinek nyújt valamit. Kezdjük csak a legnagyobb fogyasztókkal: a gyerekekkel. Elsőre egy kalandos Rapunzel feldolgozás, kicsit felturbózva hollywood-i elemekkel megtűzdelve, csili-vili színes csomagolásban tálalva. És mégis van valami a képek mögött vagy között (?).

A porcelánboltos

Mi már csak így hívjuk. Amúgy az unokatesómról van szó; nagyon csinos, jó képességű, legalábbis ami a matematikát illeti. Ma már az egyetemen kutatótanár. Jó kis karrier, de a porcelánboltos státuszát máig sem adta fel. Azt hiszem nem tudta feladni.

Már gyereknek is kissé furcsa volt. Valahogy mindig rátapintott arra, hogy kinek mi a legérzékenyebb pontja és kímélet nélkül mondta ki hangosan azt, amit magunknak sem mertünk volna soha beismerni. „Gyerekszáj” mondták a felnőttek, és zavartan mosolyogtak. Belül persze, a legnegédesebb mosoly mögött is éktelen harag tombolt, s amint alkalom adódott az adós visszafizetett neki – ő persze nem értette. Sose szerette senki. Gyűlöltük, ahogy kimondta a puszta valót. És ő nem vette észre. Tényleg nem értette, hogy miért fordul el tőle mindenki, miért lesznek a gyerekek - felnőttek indokolatlanul ingerültek egy-egy megnyilvánulása után és miért bántják őt. Soha nem értette meg és nem is szerette őt senki annyira, hogy leüljön vele szemtől-szembe és elmagyarázza, hogy mi történik. Így nőtt fel, kirekesztve, magányosan, az igazság bajnokaként. Csupán csak a könyveit szerette, a tudományosakat, mert azok, amikben a puszta tényeken túl másról is szó esett érthetetlenek voltak a számára.

A(z) (z)űr, avagy miért nem leszek űrhajós?

Szeretem a világűrről szóló történeteket, legyenek kitaláltak vagy tudományosak. Imádom könyvben is, filmen is, az utóbbi esetben legfőképpen a látvány nyűgöz le. Egy fárasztó nap után vagy az állatokról szóló természetfilmek, vagy a világegyetemet bemutató tudományos művek (és esetleg egy pohár sör, bor vagy pálinka) tökéletesen ki tud kapcsolni. Ezen túl persze egyszerűen érdekel, hogy mi van még a Földön kívül, kik élnek még a világegyetemben, vannak-e párhuzamos univerzumok, és mi lesz, ha a fekete lyukak egyesülnek. Ez utóbbira már megvan a válasz: 1 (és utána egymillió nulla) év múlva az összes fekete lyuk egy nagy fekete lyukká áll össze, ebbe beleesik minden más, majd felrobban – ez lesz a világegyetemünk vége. Nem túl megnyugtató...

Lehet ez?

Leírom inkább neked, jó? Olyan nehéz ezt elmondani…

Titkos életet élek. Eddig csak úgy magamban, csendben figyeltem azt, ahogy mozdul ott belül valamit. Halkan, nagyon halkan. Mélyen nagyon mélyen.

De hadd kezdjem az elején. Az én házasságom egy szövetség volt. S ezt mindketten tudtuk. Szövetkeztünk a férjemmel, hogy jól élünk együtt, sokat utazunk és gyerekeket nevelünk. Így valahogy. Hittem abban, hogy majd megjön a szerelem is. És járt nálunk, de aztán, amikor terhes lettem, kapta magát és odébb állt. Kínozott a hiánya éveken keresztül. Előbb csak vártam, aztán hitegettem, végül már büntettem magam és a körülöttem lévőket. Addig küzdöttem, amíg nem éreztem, hogy fáj. Szinte mindegy volt, hogy kinek, csak legyen valami érzés – és ezt volt a legkönnyebb előidézni. Persze sokat sírtam… aztán egyszer csak elfogyott a könnyem és elfogyott a fájdalom is. Már nem vártam semmire és nem reménykedtem semmiben, már bántani se akartam senkit és semmit. Becsuktam minden ajtót és ablakot.

Belülről jön

Éjszaka van. 

Pakolsz. Kettesével viszed a csomagokat az autóhoz. A sokadik fordulón vagy túl. Nem sietsz. Becsukod a csomagtartót. Majd elnézel a távolba. Kísérteties látványt nyújt a feléd úszó köd. Hömpölyög.

Egyszer csak fejed fölé pillantasz. A lámpa fénye egy fán szűrődik át. Lenyűgöz, ahogy az árnyék miatt az ágak a ködben meghosszabbodnak.

Benyúlsz a zsebedbe. Nálad van a telefonod. Érzed, hogy ezt meg kell örökítened. Közben megpillantod a ködön átszűrődő holdat. Lekapod azt is. Majd arrébb kalandozik tekinteted. Egy padot látsz a hóban. Meghökkensz a ragyogó kontrasztokon. Elindulsz. Körbejárva más és más oldalát mutatja. Dombot mászol érte, majd guggolsz a hóban. Micsoda pillanatok! Számodra.

Kívül vidám, belül mi van?

Volt már úgy, hogy felkeltél reggel, elindultál valahová, ahová éppen menned kellett, és azt érezted, hogy már a parkolóban vagy a villamosmegállóban fel kell venned az álarcot? Előfordult már, hogy játszottál, színleltél, kifelé azt mutattad, amit elvártak, vagy legalábbis te azt gondoltad, hogy elvárnak tőled? Történt olyan, hogy biztosan tudtad, senki, de senki nem kíváncsi igazán a valóságra, a benned zajló dolgokra, gondolatokra; hiába a tömeges: „hogy vagy?”, „mi újság?”, „otthon minden rendben?” felszínes kérdések... Ebben a lelki állapotban, ezeknek az embereknek a nem valódi érdeklődésére, a válasz igazából csak egy lehet: "Köszi, jól vagyok". S amit magadban gondolsz, az bent marad, az arcodra csak egy erőltetett félmosoly ül ki, ami a kérdezőket amúgy sem érdekli, így azt sem veszik észre, hogy nem valódi.

Magamba zárok...

...mennyi, de mennyi mindent. Tudom, nem vagyok ezzel egyedül a világban, úgy érzem, van valahol belül egy hely, talán egy képzeletbeli ládikó, egy szoba, netán egy egész ház, ami végtelen kiterjedésű, lég- és hang át nem eresztő, totál biztonságos, titkos hely, ahová én raktározok.

Elteszem a jót, a szépet, a kellemest, a kellemetlent. Elteszem, ha megdicsérnek, vállon veregetnek, de azt is, ha durván szólnak hozzám, elítélnek, vagy megbántanak. Elteszem a csókot, az érintés sokféleségét, a szerelmet, a bánatot, a könnyek ezerféle megjelenését, a lenyomatokat egy baráti beszélgetés után. Elteszem a meg nem történt álmok képzeletbeli szálait, a kidolgozottat és a gyenge próbálkozást, egyszóval magamba zárok mennyi de mennyi mindent.

Gyerekkoromban kezdődött. Nehéz időket éltünk, mondaná drága jó édesanyám.

Szép reggel?

A férfi szeme tele volt vágyakozással, az arcán magabiztos, sármos félmosoly villant fel. Majd hirtelen egy térd villant és a pasi meggörnyedve lerogyott. Féltérdén megtartotta magát, keze mohón kapott a kissé túlsportolt derék után. A lány napbarnított bőre szemet gyönyörködtető kontrasztot alkotott a rövid, fehér póló és a klasszikus farmer kékjével. A pasi keze megmarkolta a nadrág derekát, amikor egy jól irányzott taszítástól elveszítette egyensúlyát és hanyatt vágódott. A feltápászkodó pasas szemében meglepetés, csalódás és bosszú elegye villant. Feltornázta magát és ugrásra készült, amikor a fehér tornacipőbe bujtatott, kecses láb orron törülte. A kép elsötétült.

Nem csak előtte. A lejátszóként működtetett okos telefon is kikapcsolt az előttem utazó hölgy kezében, akinek a válla fölött ezt a mozi jelenetet figyeltem.

A kedves női hang bejelentette  a következő megállót: Belvedere.