A porcelánboltos

Mi már csak így hívjuk. Amúgy az unokatesómról van szó; nagyon csinos, jó képességű, legalábbis ami a matematikát illeti. Ma már az egyetemen kutatótanár. Jó kis karrier, de a porcelánboltos státuszát máig sem adta fel. Azt hiszem nem tudta feladni.

Már gyereknek is kissé furcsa volt. Valahogy mindig rátapintott arra, hogy kinek mi a legérzékenyebb pontja és kímélet nélkül mondta ki hangosan azt, amit magunknak sem mertünk volna soha beismerni. „Gyerekszáj” mondták a felnőttek, és zavartan mosolyogtak. Belül persze, a legnegédesebb mosoly mögött is éktelen harag tombolt, s amint alkalom adódott az adós visszafizetett neki – ő persze nem értette. Sose szerette senki. Gyűlöltük, ahogy kimondta a puszta valót. És ő nem vette észre. Tényleg nem értette, hogy miért fordul el tőle mindenki, miért lesznek a gyerekek - felnőttek indokolatlanul ingerültek egy-egy megnyilvánulása után és miért bántják őt. Soha nem értette meg és nem is szerette őt senki annyira, hogy leüljön vele szemtől-szembe és elmagyarázza, hogy mi történik. Így nőtt fel, kirekesztve, magányosan, az igazság bajnokaként. Csupán csak a könyveit szerette, a tudományosakat, mert azok, amikben a puszta tényeken túl másról is szó esett érthetetlenek voltak a számára.

Azt hittem ez egy igazán ritka jelenség. Nem, betegségnek nem merném nevezni, de valahogy más volt mint mi, és ez nagyon elszeparálta. Manapság egyre több ilyennel találkozom. Főleg fiatalokkal, akik nem értenek a szép szóból. Pontosabban, egyáltalán nem értenek abból, ami a szavak mögött van. Nem veszik a finom jelzéseket, s ha ez nem lenne elég, láthatóan egyáltalán nem érdekli őket, hogy az, amit ők mondanak vagy tesznek milyen érzéseket fog kelteni a másik emberbe. Mint az elefánt a porcelán boltban, úgy törnek-zúznak maguk körül minden esetlen mozdulatukkal. Nincs semmi érzékük a finomságokhoz, az árnyalatokhoz. Csak csörtetnek a céljuk felé. Az érzelmek finom nüánszai semmit nem jelentenek a számukra, a világ nekik vagy fekete vagy fehér, és az ő igazságuk a megfellebbezhetetlen végső igazság. Semmiféle más alternatívának nincs helye. Pedig a világ nem ilyen. A világ színes, árnyalt és relatív. Ahhoz, hogy az ember megtalálja magát benne, figyelni kell. Szükség van egy stabil belső érték-rendszerre, amire építeni tudunk, de tudnunk kell rugalmasan változtatni rajta, ha kell annak érdekében, hogy a környezet változásai ne feszítsék szét. … és tényleg mindegy hogy kívülről-vagy belülről feszülünk vagy zúzódunk darabokra. S ezt nem lehet máshol megtanulni csak egy szerető környezetben, ahol figyel valaki ránk és megtanít olvasni az érzelmek olvasókönyvében is. 

Igen, manapság ezen a téren láthatóan félrecsúszott valami! De ennek nem kell így lennie!

Ne hagyjuk, hogy az előregyártott képi- vagy az ennél hatékonyabb szöveges világ és a neten futó szociális élet – ami mindent tud, de az érzelmeket a smile-k szintjére alacsonyítja - elvigye magával teljesen azt a rövidke kis időt, amikor a gyerekeink nyitottak az érzelmek olvasásának tudományára. Üljünk le velük néha szemtől-szembe, beszéljünk az érzelmekről és segítsünk nekik kiengedni és megérteni a sajátjaikat. Legyünk ott nekik élő példának. Mondjuk el, ha másképp nem megy, minek mi a következménye és miért. Ne hagyjuk, hogy porcelánboltos legyen belőlük. Onnan nagyon nehéz felnőtt fejjel pályát változtatni.

(S amit az unokatesómnak sose mondott el senki, hogy még akkor is, felnőtt fejjel is lehet és hogy még akkor is megéri! Megtérül.)

lejegyezte: ebarátnőm