A hideggel együtt végtelen szomorúság járt át és akkor
láttam meg őket. Azt a kecses hosszúhajút és a kedves göndörkést. Elsőre pont olyanok voltak, mint a felejteni vágyott nagyemberek, de mégis mások. Láttam
köztük a vibrálást, aminek - azóta tudom -, az ő világukban szeretet a neve.
Eltökéltem, hogy majd ők! náluk majd jó lesz nekem. Azt hiszem, hogy az a kedves melegség hitette el ezt velem, amit akkor éreztem, amikor az első találkozásunkkor hosszúhajú először rám nézett és végigsimított a hátamon, a göndörkés pedig játékosan odagurított nekem néhány emberhangot. Nagyon szívmelengető érzés volt, igazán jól esett abban a nagy hidegben. Bár a pocakom nem lett tele tőle. ... és mivel már az egerek is elhúzódtak, hát elindultam utánuk. Puha léptekkel követtem őket, persze tisztes távolból, amolyan macskabiztinságnyira lemaradva. A ők haladtak kézen fogva, csak göndörkés nézett hátra a válla fölött vagy kétszer és ismét hozzám gurított néhány kedves hanggombolyagot. Bátrabb lettem. De aztán eltűntek egy ajtó mögött és én kinn maradtam a hidegben. A macskák tudnak várni, hát kerestem egy jó kis szélvédett zugot és odakuprodtam. Szerencsére a ház belátója nem állta útját a kifele áradó szeretetnek. Kicsit melegített. Bár a pocakom továbbra is követelte a magáét. Láttam, hogy bentről a hosszúhajú felém tekintget és valami nagyon furcsát láttam a szemében. Mintha egyszerre két, egymásnak teljesen ellentmondó üzenet fogalmazódna meg benne, vagy mintha valami belső vita körvonalazódna … Nem foglalkoztam vele. Már akkorra nagyon jól tudtam, hogy az emberszerű lények nagyon különösen viselkednek, s nagyon gyorsan megváltoztatják az elképzeléseiket. Elbóbiskoltam, ennek nagymestere vagyok. Arra riadtam, hogy nyílik az ajtó, reflex mozgatott, amikor elugrottam a védett kis zugomból; de aztán macskabiztos lesemből láttam, hogy a göndörkés kihozott egy tálacskát. Csábító illata volt. Ahogy letisztult a terep, nem tudtam sokáig ellenállni, a pocakom az orromnál fogva rángatott oda, és hmmmm de finom volt. Most már belülről is melegedtem. Visszakuporodtam a jó kis zugomba, ahonnan befigyelhettem a benti mozgolódást és sütkérezhettem a kiáramló melegségben. Aztán előbb a kistányéron lévő élelem lett egyre finomabb, majd az én ugrásaim lettek egyre kisebbek és kevésbé hirtelenek az ajtónyitáskor. Aztán hozzászoktam, hogy a kistányérhoz simogatás is jár. De az ajtó mindig bezárult. Egy ideig. Aztán egyszer nyitva maradt. Igaz csak résre, és szíves invitálás se járt hozzá. De akkor is hívogató volt…, hát elindultam. Tudtam az utat, éreztem, hogy merre kell menni. A hosszúhajú furán nézett rám, a göndörkés felváltva dobálta neki és nekem is a mosolygombolyagokat. „Csak a konyhában” mondta a hosszúhajú; ezt én nem pontosan értettem, csak hallottam, hogy van benne valami korlátozás. Kaptam egy párnát, egy almosládát. Nagyon igyekeztem. Tudtam, hogy az emberszerűeknek vannak elvárásai a magamfajtával és hogy ez nagyon kizárólagos tud lenni, hát igyekeztem megfelelni. Ismét vártam hát néhány csendes éjszakát, de éreztem, hogy az igazi helyem nem ezen a párnán van. Az egyik belső ajtó mögül valami igazi otthonos vacokmeleg csábított, de még nem volt itt az ideje. És eljött a nap, puha-pracli-léptekkel osontam be azon az ajtón is és felugrottam az életemben eddig látott legnagyobb párnájára. Tudtam, hogy ha göndörkés talál rám mosoly gomolyagokat fog felém gurítani. A hosszúhajuban nem voltam ennyire biztos, de nem tudtam ellenállni a csábításnak. Édes szundi, majd lesz ami lesz...
Eltökéltem, hogy majd ők! náluk majd jó lesz nekem. Azt hiszem, hogy az a kedves melegség hitette el ezt velem, amit akkor éreztem, amikor az első találkozásunkkor hosszúhajú először rám nézett és végigsimított a hátamon, a göndörkés pedig játékosan odagurított nekem néhány emberhangot. Nagyon szívmelengető érzés volt, igazán jól esett abban a nagy hidegben. Bár a pocakom nem lett tele tőle. ... és mivel már az egerek is elhúzódtak, hát elindultam utánuk. Puha léptekkel követtem őket, persze tisztes távolból, amolyan macskabiztinságnyira lemaradva. A ők haladtak kézen fogva, csak göndörkés nézett hátra a válla fölött vagy kétszer és ismét hozzám gurított néhány kedves hanggombolyagot. Bátrabb lettem. De aztán eltűntek egy ajtó mögött és én kinn maradtam a hidegben. A macskák tudnak várni, hát kerestem egy jó kis szélvédett zugot és odakuprodtam. Szerencsére a ház belátója nem állta útját a kifele áradó szeretetnek. Kicsit melegített. Bár a pocakom továbbra is követelte a magáét. Láttam, hogy bentről a hosszúhajú felém tekintget és valami nagyon furcsát láttam a szemében. Mintha egyszerre két, egymásnak teljesen ellentmondó üzenet fogalmazódna meg benne, vagy mintha valami belső vita körvonalazódna … Nem foglalkoztam vele. Már akkorra nagyon jól tudtam, hogy az emberszerű lények nagyon különösen viselkednek, s nagyon gyorsan megváltoztatják az elképzeléseiket. Elbóbiskoltam, ennek nagymestere vagyok. Arra riadtam, hogy nyílik az ajtó, reflex mozgatott, amikor elugrottam a védett kis zugomból; de aztán macskabiztos lesemből láttam, hogy a göndörkés kihozott egy tálacskát. Csábító illata volt. Ahogy letisztult a terep, nem tudtam sokáig ellenállni, a pocakom az orromnál fogva rángatott oda, és hmmmm de finom volt. Most már belülről is melegedtem. Visszakuporodtam a jó kis zugomba, ahonnan befigyelhettem a benti mozgolódást és sütkérezhettem a kiáramló melegségben. Aztán előbb a kistányéron lévő élelem lett egyre finomabb, majd az én ugrásaim lettek egyre kisebbek és kevésbé hirtelenek az ajtónyitáskor. Aztán hozzászoktam, hogy a kistányérhoz simogatás is jár. De az ajtó mindig bezárult. Egy ideig. Aztán egyszer nyitva maradt. Igaz csak résre, és szíves invitálás se járt hozzá. De akkor is hívogató volt…, hát elindultam. Tudtam az utat, éreztem, hogy merre kell menni. A hosszúhajú furán nézett rám, a göndörkés felváltva dobálta neki és nekem is a mosolygombolyagokat. „Csak a konyhában” mondta a hosszúhajú; ezt én nem pontosan értettem, csak hallottam, hogy van benne valami korlátozás. Kaptam egy párnát, egy almosládát. Nagyon igyekeztem. Tudtam, hogy az emberszerűeknek vannak elvárásai a magamfajtával és hogy ez nagyon kizárólagos tud lenni, hát igyekeztem megfelelni. Ismét vártam hát néhány csendes éjszakát, de éreztem, hogy az igazi helyem nem ezen a párnán van. Az egyik belső ajtó mögül valami igazi otthonos vacokmeleg csábított, de még nem volt itt az ideje. És eljött a nap, puha-pracli-léptekkel osontam be azon az ajtón is és felugrottam az életemben eddig látott legnagyobb párnájára. Tudtam, hogy ha göndörkés talál rám mosoly gomolyagokat fog felém gurítani. A hosszúhajuban nem voltam ennyire biztos, de nem tudtam ellenállni a csábításnak. Édes szundi, majd lesz ami lesz...
Jó lett. Maradhattam. Aztán elköltöztek és magukkal vittek. Előbb másik lakásba, aztán csak egy
országhatáron át, aztán egy kontinenssel odébb. Nekem mindegy. Minden
emberlakásnak falai vannak, amik néhol átlátszóak, ha szerencsés vagyok van
kinti része is, de ami igazán számít az a vibrálás, a szeretet, ami ott van velünk mindenütt.
Otthon vagyok benne.
lejegyezte: ebarátnőm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése