Apám halott. Már sok-sok éve. Haragszom rá. Még élhetne és boldog
lehetne. Láthatná az unokáit, láthatná, ahogy felnőnek. Örülhetne az életnek.
Megbocsáthatnánk egymásnak.
Megbocsátanék. De nem tudok, még mindig nem. Dühös vagyok rá és magamra
is. Felelősnek érzem magam, hiába tudom az eszemmel, hogy sohasem a gyerek
felel a szülőért és hiába tudom, hogy nem tehetek a sorsáról. És ugyanez a
mentegetőzés abban sem segít, hogy megbocsássak neki azért, amit ellenünk
elkövetett. Hiába halott.
Hiába a temetőben gyújtott mécses, az elmormolt ima, hiába a
búcsúlevél, amit nagy neheze megírtam, bár tudtam, nem olvashatja már. Csend és
áhítat kívül, feszítő düh belül. Szentségtörés, képmutatás... De minden évben
ott állok a sírnál, ahogyan mindenki ott áll elhunyt szerettei sírjánál, és
gyertyát gyújtok. Ettől nem lesz könnyebb, ahogyan a múló évek sem segítenek.
Vajon hányan cipelik ki évről évre rendezetlen, lezáratlan, meg nem
bocsátott ügyeiket a sírokhoz azt remélve, hogy végre letehetik, ott
hagyhatják. Vajon hányan vannak, akik nem tudják kibeszélni lelküket szorító
fájdalmukat, mert már nincs itt, akinek el kellene mondaniuk? Hányan helyezik
el a szeretet virágait a sírokon haraggal a szívükben?
Nincs feloldozás. Talán az idő, talán az imák. Egyszer talán meglesz az erőm, hogy azt mondjam: Apám halott. Elment, elengedem én is...
lejegyezte: fonóművek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése