Az élet puzzle-darabjai

Utálom a puzzle játékokat. Türelmetlen vagyok, mert még egy játék, amiben valamilyen stratégiát kell kitalálnom ahhoz, hogy a játékot megfelelő összhangba hozzam saját magammal. Először a széleket kezdjem el gyűjteni, majd színek vagy alakzatok szerint? A darabokat elnézve gondolkodóba estem, és eszembe jutott egy életszagú, személyes hangvételű történet:

„Léptemben-jártamban sokáig nyomomban jártál. Együtt mentünk, és ahová Te léptél, én oda léptem, ahová én léptem, Te követted a nyomomat. Ahogy múltak az évek, először az egyik lábunk maradt le, aztán a másik.  Hiába léptünk vissza egyet-kettőt. Aztán már nem akartál az én nyomomba lépni. Egyszercsak elléptél jobbra, és én próbáltam utánad lépni. Továbbléptél még kettőt, de én nem tudtalak már követni. Megíjedtem. Beszéltem, de
nem hallottál. Tiltakoztam kézzel-lábbal, de nem láttál. Majd visszaálltam a saját utamra, a saját magam által kitaposott ösvényre, mert éreztem, hogy az az én utam. Jöttek a feladatok, és akármennyire is nehéz volt, egyedül, de haladtam előre.

Hosszú ideig nem voltak összehangolt lépéseink, nem voltak közös lábnyomaink, nem volt azonos az utunk. Eltávolodtunk. Annyira, hogy már nem láttuk egymást a távolból sem. Kénytelen voltam az utat tovább egyedül járni, mert bármikor is néztem hátra, elérhetetlen messzeségben voltál. Úgy éreztem, végleg elveszítelek. Beindultak a vészkerekek, vészforgatókönyvek, melyek nyugtalansággal töltöttek el.

Aztán egyszer csak történt valami. Kezdtél előtűnni a homályból. Jöttél, mert rájöttél valamire. Nem kis lépésekkel jöttél felém, hanem ugrottál, atomrobbanás-szerűen egyszer csak itt voltál. Kíváncsi lettél és nyitott. Érdeklődő, törődő és odaforduló. És akkor újra megíjedtem. Mint az elején. Az új helyzet és annak gyorsasága értelmezhetetlen lett számomra. A régi sebek újra felszakadtak, és nem voltam képes jól kezelni a helyzetet, nem örültem az életemben újra kisütő nap erejének. Most sokat beszélgetünk, és kezdelek érteni, a kérdéseket, az életünk darabjait pedig elkezdtük együtt a helyükre illeszteni.”

Az előttem heverő sok ezer darabos puzzle lett most az életünk puzzle-ja. Kezdem feladatnak érezni az eddig utált puzzle minden egyes darabját. Miért is? Mert hiszem, hogy az együtt kirakott darabok mindegyike, a kép adta vizuális élmény és a teljes kép a miénk. Fájdalmas, amikor nem találjuk a helyét vagy mert sok időbe telik beilleszteni a sok-sok darab közé. De lelket simogató, amikor egyből tudjuk, hogy pontosan hol van a helye. Van olyan is, hogy odaillesztjük, de később rájövünk, hogy nem odavaló. Látszott rajta, hogy nem illeszkedik pontosan, mégis ott tartottuk egy ideig. Majd közösen jövünk rá, hogy muszáj kiszakítani, felszakítani onnan, hogy újra megtaláljuk a méltó helyét. De ez is időbe telik.

A kirakott kép egyben tartására találták ki a puzzle-ragasztót. Most úgy gondolom, nagyon szeretnék ragasztó lenni. Ragasztó, ami folyamatosan „ragaszkodik”, összetart, megtart, áthatolhatatlanná tesz, ami akár fényt és csillogást is tud adni. Azt viszont soha nem szabad elfelejtenem, hogy a ragasztó is csak akkor tud megragadni, ha megfelelő az összetétele. Teljes szívemből szeretnék megfelelő összetételű ragasztó lenni. És mindenáron ragaszkodni...

lejegyezte: egy kedves vendégünk