Családom és egyéb lakótársak

Napok óta finom istállószag lengi be a lakást. Nem orrfacsaró a bűz, de ahogyan belépek a lakásba, megcsapja az orromat a szag. Igen, tudom, hogy mitől van, de kemény leszek és nem! Nem takarítom ki az állatokat! Nem! Mindig megsajnálom a hörcsögöket és a malackákat és megcsinálom, de most iskolaszünet van, ráér a két kis gazdájuk, nem engedek a huszonegyből!

Pedig egyszerűbb lenne, ha magam látnék neki. Öt perc alatt túl vagyok az egészen, szépen, csendben. Amint a gyerekeimen a sor, mindig veszekedésbe torkollik a munka és a fél lakást fel kell takarítanom, akkora rumlit csinálnak. De most majd végighallgatom a balhét és kitakarítok utánuk, csak csinálják meg szépen!

Nagy dilemma volt, hogy
egyáltalán tartsunk-e valamilyen állatot. Nagy felelősség, és figyelembe véve az életvitelünket és a kert hiányát be kellett látnunk, hogy nem vagyunk ideálisak gazdának. Ezért nem vállaltuk hogy egy kutyusról, vagy cicáról gondoskodjunk. Ugyanakkor tudom, hogy milyen nagy élmény volt gyerekként állatokkal megosztani az életet és megtanulni gondoskodni róluk. Hát engedtünk az unszolásnak, megalkudtunk a gyerekekkel és beszereztünk egy törpehörcsögöt. A pici állatok nagyon rövid ideig élnek, így mikor végelgyengülésben elpusztult és elsirattuk, megfogadtuk, hogy nem kell új, nem kell több gyász.

Ez a nagy fogadalom egészen két napig tartott, amikor is az iskolában kikerült egy plakát ellenállhatatlan képekkel, ingyen hazavihető hörikről, akik annyira édesek voltak, hogy rögtön kettőt kellett hazahozni belőlük... így ismét lakója lett a ketrecnek.

A hörcsög kedves, aranyos, de kisvártatva jött az ötlet, hogy a tengerimalac, az az igazi! Nem kell sétáltatni, ugyanakkor lehet vele játszani. Nem sokáig tudtunk ellenállni az unszolásnak és mivel a malackák társas lények, egyedül depressziósak lesznek, ebből sem lehetett egyet beszerezni. Újabb két kosztossal gyarapodott a család.

Minden alkalommal elhangzottak a nagy ígéretek, miszerint a gyermekeim etetni és takarítani fogják a kis szerzeményeiket. Tudtam, persze, hogy tudtam, hogy ezzel kinek lesz megint dolga... De azt reméltem, hogy kicsit szigorúbb tudok majd lenni és nem bukom el ennyiszer. Ha csak a gyerekekről lenne szó, akkor talán menne is, de az állatok miatt nem tudok következetesebb lenni. Reggelente négy ártatlan szempár tapad rám etióp éhező tekintettel, várják a reggelit. Hiába is magyaráznám, hogy ne rám nézzenek... És érdekes módon az istállószag is csak az én orromat csapja meg...

Időnként felcsattanok, hogy nekem ide több éhenkórász, koszos kis jószág nem kell, aztán meg reggel-este etetem őket és rendszerint én takarítok. De akkor hogyan is tanulják meg a felelősségvállalást? A többi szülőt hallgatva máshol sem jobb a helyzet. Vagy ez így is van rendjén? 

Mindenesetre amikor a szomszéd apuka este tízkor esőben, hidegben sétáltatja a kislányai kutyáját, akkor hálát adok, hogy nálunk csak négy rágcsáló lakik és nekilátok kitakarítani őket...

lejegyezte: fonóművek