Az AJTÓ - November 17. a koraszülöttek világnapja.

Amit most olvashattok az egy korababa és anyukájának szívszorító története, aki tesz azért, hogy másoknak kevesebbet kelljen küszködnie az AJTÓVAL. 

Az én fiam is koraszülöttként érkezett erre a világra. Számomra megdöbbentő a közvélemény és a rendszer hozzáállása ezekhez a babákhoz és édesanyjukhoz. Ezeket az édesanyákat - történetük ismerete nélkül - megbélyegzik, és információ hiányában olyan meggondolatlan és sokszor hamis címkékkel látják el, amit szerintem a magyar média ahelyett, hogy megpróbálná megállítani, csak tovább erősít. 
Nem tudom lenyelni ezeket a «véleményeket» mert nem dohányzom, nem vagyok alkoholista, nem élek rossz szociális körülmények között, nem vagyok drogos, gyermekem mégis koraszülöttként érkezett meg hozzánk 900 grammal a terhesség 27. hetében.

Koraszülött baba sajnos bármikor, bármilyen családba születhet, senki sem kivétel, ez bárkivel előfordulhat (sajnos) és az orvostudomány igyekszik mindent megtenni ennek megakadályozására. Amikor 2006-ban a kisfiam a SOTE I. PIC-en “vendégeskedett” 14 hétig, olyan anyák zokogtak az inkubátorra borulva mint én, mert nem értettük mi történt és miért pont velünk; miért a mi babánk szenved, miközben szurkálják, csövek lógnak belőle, újra- és újraélesztik őket, mert elfelejtenek levegőt venni. Ha csak egy embernél is elérem, hogy másképp kezdjen el a koraszülésről és a koraszülő anyákról gondolkozni… már megérte.

Ezek az én emlékeim a fiam születéséről:

Orvoshoz mentem, mert éreztem, hogy valami nincs rendben. Megvizsgál az orvos, és közli :

- Hölgyem, szinte teljesen ki van tágulva. Nincsenek fájásai?

- Doktor úr, amit én fájásnak ismerek, olyat nem tapasztaltam, de nem lennék itt, ha nem érezném, hogy valami nincs rendben!

- Jó, tehát két lehetőség van! Az egyik, hogy itt megszüli a babát, sajnos újszülött intenzív nincs a kórházban, de Önt el tudjuk látni az itteni intenzíven, a babát egy mentő azonnal átszállítja egy másik kórházba, a neonatológiai intenzívre. A másik, hogy most azonnal átszállítjuk a SOTE I-re, és akkor mindkettőjüknek lesz intenzív ellátása, és a babának is jobb bent utazni, mint születés után még ezzel is sokkolni!

- Minek nekem intenzív ellátás? Milyen szülés? Én ma léptem a 27. hétbe, nem szülhetek, a fiam nem éli túl! Ez lehetetlen! Állítsa meg a szülést!

- Hölgyem, más terhes nők már eszméletlenek ezzel a vérnyomással. Nem tudom hogy csinálja, hogy még magánál van, de a szülést már nem lehet megállítani. Látom, Ön - sajnos - nincs olyan állapotban, hogy eldöntse, mi legyen a következő lépés, úgy hogy én akkor most rendelek egy rohammentőt, addig a szülésznő csinál Önnek egy vénát, és amennyire lehet csillapítjuk a vérnyomását, és lassítjuk az összehúzódásokat, és azonnal kap a baba tüdőérlelőt!

Eltűnt…

… és három szülésznő egyszerre vetette rám magát! … és robbantak szét a vénáim egymás után. Mire bekötötték a gyógyszereket megérkeztek a mentősök. A mentőorvos valami hideget tett az arcomra, ami nagyon jól esett, mert úgy éreztem, mindjárt meggyulladok és nagyon megnyugtatóan beszélt:

- Hölgyem, tudom, hogy melege van, mert nagyon magas a láza, de betakarom, mert kint esik a hó. Ja, és nagyon fontos lenne, hogy a következő 15 percben ne szülessen meg a baba. Ha mégis beindul, ha tolófájásai lennének, akkor sincs baj. Akkor megszülünk a mentőben. De ha lehet, kérem, tartsa bent azt a babát!

Ahogy leértünk, ömlött az arcomba a hó, amíg beemeltek a mentőbe! A mentőben végre fel tudtam hívni a férjem telefonon Franciaországban.

- Szülök, nem tudják megállítani, bent vagyok a mentőben, gondolom hallod a szirénát! Kiveszik a babát! …

… és leraktam a telefont, mert a sírás fojtogatott, gyakorlatilag lélegezni sem tudtam a fájások erősségétől és a kétségbeeséstől! Csak azt akartam, hogy legyen már vége!

- Ennyi volt. - konstatáltam magamban - Elveszítettem a fiamat, szegénykém... ezt nem fogja túlélni.

Úgy emlékszem a város összes gödrös utcáján végigszáguldottunk, a kátyúk pedig akkorák voltak, mint a kráterek. A huppanók ritmusára az ápoló és az orvos egyszerre emelték meg a hordágyat, és kérték, hogy nagyon szorítsam össze a lábam, nehogy egy ilyen bukkanónál véletlenül kinyomjam a gyereket! A mentőorvos törölgette a könnyeket az arcomról, az ápoló folyamatosan «ez lehetetlen» arckifejezéssel a vérnyomásomat ellenőrizte és a fejét ingatta.

Éppen megérkeztünk a kórházhoz, amikor a férjem döbbent, tehetetlen állapotban visszahívott útban a repülőtér felé. Szörnyű volt hallani a félelmet a hangjában. Rettegett, hogy elveszíthet minket és pont most nincs itt mellettünk…

Ismét az arcomon olvadtak a hópelyhek, majd kinyílt és csukódott egy ajtó, és feltartott kezű, bemosakodott zöld alakokat láttam magam körül!

A szirénázó mentőben, a mentőorvos és az ápoló a nyugalom megtestesítői voltak, és ez rám (na meg a vérnyomásomra is) jó hatással volt. Hálásan engedtem el őket magam mellől, amikor bekerültem ebbe a kaptárba, tényleg egészen más világba csöppentem. Sípoló hangok, fájásvizsgáló, a hideg UH kenőcs a hasamon és egyszerre sok embertől sok kérdés: Allergia? Mióta érzi magát rosszul? Hányadik hétben van? Hol vannak a papírjai? Maga 0 negatív? Van erről papírja? Volt már altatva? stb…

A fájdalomtól, a félelemtől minden önkontrollt elveszítve rájuk kiabáltam:

- Állj! Valaki végre elmagyarázná, hogy mi folyik itt?

Mindenki ledermedt, döbbenten néztek egymásra, «ez a nő nem vágja, hogy gáz van».
- Hölgyem, magának terhességi toxémiája van! - jött a válasz - Nem tudjuk mi váltotta ki, a leletei alapján nincs előzménye vagy erre utaló jel. De nagyon magas a vérnyomása és már magas a láza is! Minél hamarabb meg kell császároznunk! A természetes szülés az Ön és ebből adódóan a baba kondíciói miatt elképzelhetetlen. A magzat még nem fordult be, keresztben fekszik, ezért ha megindulnának a tolófájások és becsúszik a baba a szülőcsatornába nagy baj lenne. Azonnal ki kell vennünk! Az Ön és a magzat élete veszélyben van! Itt írja alá!

Mint akit fejbe kólintottak. Aláírtam. Epidurál. És dobálták is rám a zöld lepedőket. Már csak a gépek hangjait és az orvost hallottam :

- Az anya élete az első!

És elindult… Az anesztes orvos és a szülésznő elkezdtek kérdezgetni és többé nem engedtek el,  vagy csak én kapaszkodtam beléjük a kérdéseimmel:

- Van már gyermeke?

- Igen, egy kislány, 8 éves. 

- És hogy fogom neki megmondani, hogy nincs már öcsije?

- Láthatom a babámat, amikor kiveszik? (Gondolatban hozzátettem, mielőtt még meghalna?)
- Attól függ, a kiemeléskor milyen állapotban van!

- Nem éli túl igaz? 

- Ugye nem hagyják szenvedni?

- Ugyan Anyuka, higgye el a gyerekorvos mindent megtesz a kisfiúért! Vannak csodák, és itt olyan sok baba születik ilyen körülmények között, és sokan túlélik, szinte károsodás nélkül. Csak bízzon a szerencsében és az orvosokban!

A szerencsében?!?

Kiemelték a picit a hasamból, ahol még 13 hetet kellett volna töltenie, belerakták egy zöld rongyba, én csak egy lila kis lábat láttam és már vitték is újraéleszteni!

Eddig bírtam, eddig harcoltam a szervezetem ellen, hogy észnél maradjak, hogy tudjam mi történik. Eddig vártam, bíztam, de ő nem sírt föl. Már nem volt miért harcolnom. Eszmélet balra el…

«Kis» baba és édesanya született. A baba megszületett, de egyedül, segítség (légzés- és keringéstámogatás) nélkül képtelen lett volna életben maradni, egy édesanya született, aki nem érezte magát anyának. Csak ürességet érzett, kudarcot. Kudarcot vallott, mint Édesanya, hiszen nem tudta biztonságban kihordani a gyermekét. Erre eszméltem…

És aztán megtörtént az első találkozás, és az ismerkedés az AJTÓVAL.

Ez az ajtó, a PIC (Perinatális Intenzív Központ) ajtaja életem végéig kísérteni fog. Féltem attól az ajtótól, féltem attól, hogy mi vár rám az ajtó mögött. Akkor még nem tudtam, de a következő 14 hétben ezzel az ajtóval nagyon szoros ismeretséget kötöttem. Naponta kétszer álltam az AJTÓ előtt, és naponta kétszer nyomtam meg a csengőt és remegve vártam a MI 20 percünket. És míg várakoztam száguldoztak a gondolatok. Valahogy így:

Gondolat 1 : Vajon gyorsan kinyitják vagy várni kell? Ha várni kell, vajon azért kell várni, mert valamelyik baba bent rosszul van, és ezért nem engedik be a szülőket? Ha valamelyik baba rosszul van, vajon az enyém van rosszul? Gyomrom szorul, öklendezek.

Gondolat 2 : Vajon mit fogok látni, amikor belépek és odanézek a megszokott helyre, a 23-as inkubátorhoz? Oda van húzva a lélegeztetőgép? Vagy csak a CPAP csövet látom bedugva, vagy teljesen elhomályosodva bura alatt van a kicsim feje? Gyomrom szorul, öklendezek.

Gondolat 3 : Vajon mi történt ma? Hízott vagy fogyott? Etethető volt vagy sem? Kapott vért vagy sem? Van új gyógyszere és melyiket lehetett elhagyni? Vajon eldugták ma előlem a lázlapot vagy belekukkanthatok? Gyomrom szorul, hogy bírom én ezt?

Gondolat 4 : Ki ma az ügyeletes orvos? Gyors pillantás a táblára, itt két variáció van. 1. Oh, nem! Ez az orvos soha nem mond semmit, és nem túl közlékeny, amikor kérdéseket teszek fel! 2. Hurrá, akkor ma ezt és ezt is megkérdezem, mert ő emberszámba vesz! A második esetben kicsit lazulhat a szorítás. Kapok levegőt!

És még sorolhatnám…  Vajon még meddig kell Titunak intenzív ellátás? Vajon mikor kerülünk hízlaldába? Vajon normális lesz a gyerekem?

Tehát, életemben először ott állok az AJTÓ előtt, még nem tudtam mi vár rám! Hamar megtanultam a kötelező protokollt, lábzsák, köpeny, maszk, bemosakodás, nem nézed a többi babát…

Az orvos odavezet az inkubátorhoz. Körülöttem rengeteg inkubátor, mindegyikben babák, kisebbek és nagyobbak. Békésen alszanak,  közben emelgeti a mellkasukat a lélegeztetőgép. Egyfolytában sípolnak, pityegnek, ugrálnak a képek. Odaérünk az ENYÉMHEZ. Egyik oldalamon a férjem, a másikon az orvos. Próbáltam felkészíteni magam előtte a látványra, de erre nem lehet felkészülni, kapaszkodnom kell, mert érzem, ahogy csúszik ki a lábam alól a talaj…

- Mit tettem? Jézusom, milyen pici! Úristen! …milyen pici. 

- Jól van? …és mit kap és mennyi a súlya? …

- A pici a körülményekhez képest jól van. 1 óra múlva gondoltam, hogy extubáljuk, megpróbálkozunk, hátha...

- És mik az esélyei az életben maradásra? (Ezek a kérdések az én számból jönnek?)

- Ezt a következő 48 óra – 2 hét dönti el. Bármi megtörténhet, de én bízok a kisfiában. Ha úgy érzi sírnia kell, akkor azt az AJTÓN kívül. A baba nem érezheti, hogy Ön bizonytalan, meg kell simogatnia, éreznie kell a kisfiúnak, hogy Ön itt van. Meséljen neki, volt egy másik francia babánk tavaly. Az anyukája folyamatosan mesélte neki a Micimackót. Hozhat kistakarót, hogy érezze az otthon illatát, zenélő játékot. A legfontosabb az anyatej, ahogy etethető lesz, azonnal elkezdi kapni...

és elindultunk tovább, tovább...

Így indultunk, az AJTÓVAL. Akkor még nem tudtuk milyen út áll előttünk.

De ennek nem kell így lennie. Itt igazán többre van szükség, mint gyerekenként 20 perc, naponta 2 alkalommal, ha már ilyen terhelt ez a viszony.

Sosem gondoltam, hogy létezik ilyen mélyről, gyomorból nyilalló,  minden egyes porcikámat elérő, bénító fájdalom. Azt gondoltam, velem ez nem fordulhat elő, én nem tartozom a veszélyeztetett csoportba. Sokan gondolták, és sajnos a jövőben is sokan gondolják majd így, amíg be nem következik az elképzelhetetlen!

MI erősebbek lettünk, azóta eltelt 9 év, és született még 2 csodálatos, egészséges gyermekünk.

Amikor megválasztottak az EFCNI szülői tanácsának tagjává a megtiszteltetés mellett végre úgy éreztem, hogy tehetek valamit a jövő koraszülött babás családjaiért. Az EFCNI feladata az európai statisztikák begyűjtése, az EU országok folyamatos helyzetfelmérése neonatológiai szempontból, minden országra kiterjedő egységes protokoll kialakítása orvosok, nővérek és SZÜLŐK segítségével. Hiszen minden európai koraszülött babának joga van ugyanahhoz ellátáshoz, életben maradási esélyhez és egészséges élethez. 

Amikor megkérdezik tőlem, miért csinálom ezt az önkéntes munkát, miért olyan fontos ez még mindig nekem, ennyi év után is, olyan egyszerű a válasz: 

... mert szív nélkül nem lehet élni. És amikor hetekre, hónapokra a szívedet egy inkubátorban hagyod és ajtókkal vagy elzárva a gyermekedtől, az egy életre beléd ég.

Ha segítségre van szükséged:

Európai Alapítvány az Új és Koraszülött babákért szervezete

Melleted a helyem Egyesületet

lejegyezte: egy kedves vendégünk