Szülni háborítatlanul ?! (3. rész)

A szülésznők gyilkos tekintettel néztek rám. Mondom a dokinak, megfejelve még a helyzetet, hogy ugye nem gondolja, hogy elmetszi a gátamat. Nyelt egyet és szelídséget magára erőltetve közölte, hogy majd meglátjuk. Végül mégis majdnem beavatkozás nélkül született a kisfiam. Gátmetszés persze lett és picit megnyomta a doki a hasamat, de csak épphogy. 

Az érzés, amikor kibújt és tudtam, hogy vége – orgazmus-szerű élmény volt. Elöntött a boldog megkönnyebbülés. Szerencsére a baba jól volt, csak az arcocskáján voltak apró bevérzések a hosszú és gyötrelmes szorítás miatt az alagút végén. És rögtön meg is kaptam. Csak addig vitték el, míg összeraktak. Na az még szép volt. Feküdtem reszketve, kiszolgáltatva és éreztem, ahogy csöpp-csöpp

Szülni háborítatlanul ?! (2. rész)

Harmadik emelet. Másztatok már fel vajúdva a harmadikra? Elég sokáig tartott. Hogy milyen volt a lakás? Kit érdekelt? Masszázsolaj, gyertyák, zene, meleg vizes fürdőkád? Kit érdekel? Mit szeretnék? Kérdezték gyakran. Mit??? Azonnal legyen vége. 
Megvizsgált Ági, mire felértünk, öt ujjnyi méhszáj. Ő nagyon örült neki, mondta, kora hajnalra baba lesz. Ezt 11-kor mondta. Jézusooooom! Az még órák!!! Volt minden. A dula végigjárta velem százszor a szobát az illóolajos, meleg kendőt hátulról fogva a hasam körül. Ültem egy órát a budin, próbáltam a kádban lenni. Sehol se volt jó. Inkább úgy voltam vele, a teljes fürdőszoba csempézetét lebontom puszta kézzel. Egyszerűen letépem. Amikor újra a szobában voltam, már csak ráborultam a zongorára és nem érdekelt senki és semmi a világon. Bármit szóltak, nem reagáltam. Gondoltam, csendben meghalok. Aztán kértem a férjem, könyörgő, könnyes szemmel, ha szeret még engem, menjen, hozzon egy

Szülni háborítatlanul?! (1. rész)

12 éve történt. Hat év küzdelem, megannyi viszontagság után született meg a kisfiam.

Hat év kitartás az alternatív módszerek mellett, bio-bébi program egy csodálatos orvossal, aki az embert egész embernek és nem „csak” egy testnek – vagy uram bocsá’ egy női szaporító szervnek tekinti. Hat év csalódás hónapra-hónapra. A negyedik évben csoda történt. Már kimondtuk, hogy petevezeték-átfúvás legyen, amit SOHA nem akartam. De a test bölcs, először azért halasztottuk el, mert aznap reggelre náthás lettem. A következő kitűzött időpont előtt pedig csodák csodájára megfogant első gyermekem. Nem kellett műtőasztalra feküdni. Sajnos az öröm nem tartott sokáig. A 9. héten az ultrahangon kiderült,

Privát kiállítás

Titkok. Az én titkaim. Hozzám tartoznak. Viszem őket magammal mindenhová, ...és őrizgetem. Nem vagyok igazán jó gazda: van, hogy el veszítek közülük néhányat – hiába, felejtek! – ...és van, hogy ki is kottyantok egyet kettőt. De az is előfordul, hogy némelyikük csak begurul valami fénytelen sarokba és egy ideig nem kerül a látókörömbe. Aztán jön egy hang, egy dal, egy illat, egy hangulat és itt van ismét, itt. Finoman lök rajtam egyet, …de hogy mit kezdek vele, az igazán csak az én dolgom. Ráér, megvárja. S így van ezzel a többi is.  

Gondoltam már rá, hogy tényleg kezdeni kéne velük valamit. Nem hiszem, hogy csak úgy „l'art pour l'art” lennének még mindig meg. Valami itt tartja őket – persze leginkább én magam! –; és én, aki a gazdájuk vagyok, hiszek a funkcionalitásban. Jók kell hogy legyenek valamire. Gondoltam rá, hogy elajándékozom őket – de hát akkor már nem is lennének titkok.  Meg azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy jónéhányuknak réges-régen lejárt a szavatossága.

A csend

Csend! Erről a szóról nekem mindig a téli erdő jut az eszembe. 

Konkrét színes-szagos-hangos képem is van róla. Vastag hótakaró a földön és a fák ágain is, finom kis téli napsugár az ezüsterdő fölött. Hideg illat. Madárpissz se hallik. Az egyetlen zajt - ha a szemlélődő megállt és fülel - a napsütés súlyától meglágyult, elnehezült hótakaró okozza, ahogy lecsusszan a fák ágáról és belehuppan az alant elterülő érintetlen csillámtakaróba. 

Más zaj nincs.

Szív szakad

Átlagos reggelre ébredtem. Álmosan botorkáltam a kávéfőző felé és a félhomályban a telefonom kijelzőjén folyamatosan villogott az "üzenetevan" kijelző. Éjszakára lehalkítom, hogy ne zavarjon ha valamelyik bulizó barátom rám dob egy üzenetet, hogy milyen jó a buli, vagy hasonlók. Megnéztem mi ez a forgalom kora reggel, ennyire nem szoktam népszerű lenni. 

Facebbok üzenetek a párizsi barátok és ismerősöktől, melyek szövege jól vannak élnek. Mi a fene? Valami baljós, jeges rémület kezdett elhatalmasodni rajtam. Ez nem lehet vicc. Ilyennel nem játszik az ember, hogy a barátját arról értesíti, hogy él! Az álom elillan, tudatosodik bennem, hogy ez sajnos nem egy soron következő "Ice backet challenge" vagy hasonló társai, hanem véresen komoly. Lázasan keresem a távkapcsolót, és megtalálom a BBC-n... és csak ülök a TV előtt és dermedten nézem a képsorokat...

Az AJTÓ - November 17. a koraszülöttek világnapja.

Amit most olvashattok az egy korababa és anyukájának szívszorító története, aki tesz azért, hogy másoknak kevesebbet kelljen küszködnie az AJTÓVAL. 

Az én fiam is koraszülöttként érkezett erre a világra. Számomra megdöbbentő a közvélemény és a rendszer hozzáállása ezekhez a babákhoz és édesanyjukhoz. Ezeket az édesanyákat - történetük ismerete nélkül - megbélyegzik, és információ hiányában olyan meggondolatlan és sokszor hamis címkékkel látják el, amit szerintem a magyar média ahelyett, hogy megpróbálná megállítani, csak tovább erősít. 

Kosztolányi Dezső : Nők

Nem kamasz-szerelem kis hevületében 
beszélek. 
Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól 
vallok, 
nők, rokonaim. 
Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám, 
mint senki más, 
s szeretlek is benneteket. 
Zavarosak, mint én, 
termékenyek, mint én, 
zavaros források, melyekből aranyat mostam, 
igazi aranyat. 
Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok, 
de igazabbak 
a meddő gondolatnál, 
a büszke hazugnál, 

Az új évi Fogadalomhoz

Drága Fogadalom!

Mi lenne ha az idén nem hagynál cserben? De tényleg! Hosszú és kalandos kapcsolat a mienk. Olyan sok mindent megéltünk már mi ketten. Itt az ideje, hogy végre komolyan, mélyen egymás szemébe nézve eldöntsük, hogy mit is akarunk egymástól. Ha másképp nem megy, marad a legrosszabb...

Igen! Nem akarok semmivel sem fenyegetőzni, de itt az ideje a komoly döntéseknek. Már nagyon érzem. Hogy is indult? Asszem az oviban. Meg kellett fogadnom, hogy majd jobban viselkedek a következő évben, s így előlegként elhozta nekem az Angyal a Dalma alvóbabámat – emlékszem, zöld rakott szoknyája volt, ezüst haja két copfban, nagy barna szemek és fehér ingecske, zokni és pántos kis cipő – a legbájosabb alvóbaba, akit valaha láttam – hát hogyne ígértem volna meg mindent és bármit.

Rég tovatűnt karácsonyok emléke

Mintha tegnap lett volna és mégis olyan nagyon-nagyon régen. Egy elmúlt évszázadban. Egy elmúlt rendszerben. Egy elmúlt korban. Igen, a fiatal és lázadó időszakunkról mesélek. Amikor még sok minden tilos volt, amikor még lehetett jó dolgokkal lázadni. Haj, de régen volt.

Az induló kép olyan, mint a dalban: tél volt, hó esett és jöttek az Ünnepek… Elkezdődött a vakáció. Anya minden napra más-más feladatot hagyott.  Ma a szőnyegeket poroljátok ki és jól forgassátok bele a hóba, hogy frissüljenek fel…, Ma sütni fog a nap, itthon maradok, ablakot pucolunk…

Hagyomány

A nagyszülők háza olyan, mint egy időutazás, mint ahol megállt az idő, és a múlt emlékeire hiába rakódik porréteg, sosem fedi be őket igazán és mindent át lehetne élni újra, egy kicsit idősebben.. Ugyanazok a kis díszek kerülnek elő, amiket még mi csináltunk gyerekként, a fotók azokról, akiknek arcát már csak innen ismerjük, és a világban szétszóródott rokonoktól kapott képeslapok. 

Ez karácsonykor igazabb, mint valaha. Szenteste előtt pár nappal – általában huszadikán - mézeskalácstészta vár begyúrva ennek az időtlen lakásnak a konyhájában. Régen a többi unokával együtt sütöttünk, de mára már csak én maradtam, barátnőmmel karöltve, aki a hosszú ismeretséget tekintve, már a család részét képezi. 

A nagymama teával fogad minket,

Karácsonyi szokások

A karácsony ünnepkörének és szokásainak  eredete még ősember korunkban keresendő. A  napfordulók éjszakái minden nép hitében az emberfeletti lények földön-járásának órái,  ekkor lehet  őket megnyerni vagy legalább a rontást távol tartani, a varázsló és jövőkutató szokásokkal. Mindenki másképp ünnepelt; lakomás ünnep volt például a rómaiaknál és a halottak megvendégelésének estéje a germánok körében. A keresztény  egyház a világosságot és az életet  egyszerre kapcsolta  Istenhez, ezért december 25-e Jézus  születésének, azaz  a " világ világosságának", a szeretetnek ünnepe lett.

A magyar hagyományok szerint a karácsony esti vacsorához az asztalt ünnepélyes módon terítik meg. 

A szeretetről, ahogy én látom – adventi töprengős, a negyedik

Négy vasárnap, négy misztikus fogalom: hit, remény, öröm, szeretet. 

Íme a keret, ami meg határozza az adventi készülődést. Mert készülünk. Készülünk, ki így, ki úgy. Vannak, akik a hagyomány jegyében, vannak, akik a korunk diktálta divat szerint, van, aki örömmel és lelkesedéssel, van, aki unottan „csak legyünk már túl rajra” hozzáállással és van, aki szomorúan, sok-sok hiányérzettel, mert nincs amit előkészítenie vagy nincs akivel. Mindenki úgy éli meg, ahogy tudja: rohanva, felpörögve, stresszként, örömteli izgalommal, sűrű, dolgos időszakként vagy békében, elcsendesedve. De Ilyenkor mindenki készülődik.

Kerülőutak - adventi töprengős, az első

avagy jó-e, hogy nem tudjuk azonnal, hogy a kincs a párnánk alatt van?

Egy lelkész barátom nemrégiben megajándékozott egy cd-vel, amin az ő elmélkedései hallhatóak. Noha jómagam nem vagyok vallásos, szívesen elgondolkozom bármilyen, számomra érdekes (akár vallási) témán. Így történt, hogy többször meghallgattam a kerülőutak szerepéről szóló részt. 

Vajon mennyire haladhatunk életünk során célegyenesen? Kell-e arra törekednünk, hogy a lehető legrövidebb úton jussunk el célunkhoz idő és erő takarékossággal? Mintha manapság mindenki egyre hatékonyabb akarna lenni: a nagyvállalatok időgazdálkodás tréninget kérnek, hogy még többet tudjanak a munkatársak teljesíteni még rövidebb idő alatt, az elfoglalt magas beosztású vezetők igyekeznek minden házimunkát „kiszervezni”, és bejárónőt, bébiszittert, kertészt, házi fodrászt és manikűröst stb. tartanak.

Lányomnak

Hogy meddig fáj még???   

És akkor most mit mondjak? Hogy a szívügyek egyszer csak elcsitulnak? Hogy pár hónap vagy több még és az egész már csak emlék? S ha szerencséd van, szép marad, s a vége nem öli meg az új vágyakat? Hogy jön még más, kinek szavára, szeme rebbenésére, kézmozdulatára mozdul majd a szíved és lebegsz, újra lebegsz, mert tizenévesen ez így természetes?  De hogy te még álmodsz róla és fáj, ha fölébredsz? 

Ez előfordulhat még, nem ér rögtön véget. Olyan ez, mint a gyász, várni kell, hogy múljon, s minden fájdalommal kicsit könnyed hulljon. S könnyebb legyen, egyre könnyebb, míg elmúlik végleg. De ez csak statisztika, nem ígéret.

lejegyezte: egy kedves vendégünk, Piros Évi

a képet köszönjük Jamie Lackey művésznek.

Fényhullám

Október 15. a gyermeküket a várandósság ideje alatt, szülés közben vagy röviddel azután elvesztett családok gyászának a napja. Ez a nap a gyászon és az emlékezésen kívül a segítségnyújtásról és az oda fordulásról is szól, azok felé, akik elvesztették kisbabájukat. Lehet, hogy ez a tragédia éppen Veled történt, vagy valakivel, aki közel áll hozzád, vagy akivel gyakran találkozol. Nagyon fontos, hogy a gyászolók, ezen a napon kiemelten érezzék azt, hogy nincsenek egyedül: szeretteik és ismerőseik elfogadják a gyászukat, és együtt éreznek velük.

Nem is gondolnád, milyen sokan élik át ezt a tragédiát!

Kívánság lámpás

Egyik délután elkezdett motoszkálni egy gondolat a fejemben. Tudjátok, olyasmi, mint Micimackónak, a tenni kéne valami nagyon fontosat. Kerestem, kutattam mit, mit, mit tehetnék. Nem hagyott nyugodni az érzés, hogy kikiabálnám a szélbe a vágyaimat. Nem bírtam várni a szülinapomig és nem volt a közelemben egyiptomi szkarabeusz sem, amit megsimogatva kívánni lehet valami különlegeset. Eszembe jutott egy korábban ajándékba kapott kívánság lámpás, amit valahová elpakoltam a céges buli után. A vésztartalék tonhal konzervek és tésztához való szószok mögött meg is találtam a szekrény mélyén. 
Nekiláttam az előkészületeknek. Gyöngybetűkkel felfestettem rá a vágyamat egy szóban

Gyere közelebb

Megismerkedni valakivel a legjobb dolog. Fejest ugrani egy merész kapcsolatba... Hm, próbáljuk ki. Eldönteni, hogy mi jó nekem, az a legnehezebb. Pici rezdüléseken eligazodni, érzések apró szeleit megérezni, figyelni, együtt lélegezni. És mennyire húzzuk le a cipzárt? A lelkünk cipzárját... Ez az igazi kérdés.

Találkoztam vele. Épp egy érthetetlenül eltűnt férfin törtem a fejem, amikor eszembe jutott a barátaim buzdítása, hogy éljek merészen. Hagyjam magam mögött a jó kislányt, legyek rossz kislány, úgy igazán. Merész sms-sel indítottam a randevút, azonnali választ kaptam.

Életem legszebb Anyák napi ajándéka…

Anyák napja. Több éve már, minden évben ez a nap a szívemig ér. Két lányom olyan sokat ad, mindig és mindenkor, de ilyenkor az, amit kapok tőlük, mintha bekereteződne.

Az egyik ilyen keretes esemény az volt, amikor a kilenc éves kislányom átadta az anyák napi ajándékát: egy saját írást, mely azóta, épp most kilenc éve, nap mint nap velem van, és mindenhova elkísér.

„ Édesanyám...

Anya

Emlékszem, amikor az óvodában izgatottan készítettem a préselt virágokból ragasztott ajándékot és szorgalmasan gyakoroltam az anyák napi verset, hogy úgy igazán nagyon tetszen Neki. Bár még nem értettem az ünnep lényegét, mert hiszen természetes hogy Ő van, hogy mindig velem van, hiszen együtt lélegzünk, egyek vagyunk, az ölelése a világ.

Emlékszem arra, amikor már nem akartam valami „vacak” saját készítésű ajándékot adni, ezért a  hulladékgyűjtésből kapott pénzemből egy szappant vettem, hogy az én legszebb, legokosabb, leg-leg-leg Anyukám valami igazán szépet kapjon.