Ciki a pizsi?

Egy nő életében (is) nyilvánvaló változásokat hoz egy gyermek születése, minden téren. Ez egy természetes folyamat, amely ellen tenni nemcsak hiábavaló, de felesleges is. Ahogyan a kicsi számára nyílik a világ és csak sorjáznak az újabb és újabb lehetőségek, úgy zárul be anya előtt egy időre a korábbi életvitele. Ideális esetben csak átmenetileg. Minden átértékelődik, átalakul a preferencia-rendszer, nálam ez a külsőségekben jelent meg leginkább. Talpig sminkben, tűsarkúban és miniben nehezen ment volna a szoptatás – pelenkázás - altatás körforgása. És kissé nevetségesnek is tűnt, ahogy magam elé képzeltem a szituációt.

Felesleges szépíteni: átestem a ló túloldalára.

Gyöngéd születés

Évekkel ezelőtt került a kezembe Frédéric Leboyer: A Gyöngéd születés című könyve. Annak ellenére, hogy éppen nem volt aktuális nálam a téma, egy szuszra olvastam el. A szerző - aki szülészorvos és pszichoanalitikus egyben - gyönyörűen ír arról, hogy hogyan is lehet "másként", természetesen, csodaszépen szülni. Álljon itt most egy részlet a könyvből, kedvcsinálónak az elolvasásához vagy akár a szüléshez. :-)

„Igen, a születés olyan, mint

a hullámtól elváló hullám, mely

a tengerből születik, de el nem válik tőle,

senki se nyúljon hát bele durva kézzel.

Fényhullám

Október 15. a gyermeküket a várandósság ideje alatt, szülés közben vagy röviddel azután elvesztett családok gyászának a napja. Ez a nap a gyászon és az emlékezésen kívül a segítségnyújtásról és az oda fordulásról is szól, azok felé, akik elvesztették kisbabájukat. Lehet, hogy ez a tragédia éppen Veled történt, vagy valakivel, aki közel áll hozzád, vagy akivel gyakran találkozol. Nagyon fontos, hogy a gyászolók, ezen a napon kiemelten érezzék azt, hogy nincsenek egyedül: szeretteik és ismerőseik elfogadják a gyászukat, és együtt éreznek velük.

Nem is gondolnád, milyen sokan élik át ezt a tragédiát!

Pocak helyett babakocsi

Egy éve ilyenkor még várandós voltam. Ezt nehezen tudtam volna titkolni (de naná, hogy nem is akartam!), és nem csak azért, mert viszonylag korán már méterekkel  magam előtt hordtam a pocakomat, hanem mert sugárzott rólam a boldogság.

És a világ velem örült. Szinte mindig, mindenhol királylánynak éreztem magamat, az emberek rám mosolyogtak az utcán, az autósok átengedtek a zebránál, a piacon gyakran kaptam egy kis ráadás vitamint a babának. A boltban előreengedtek a sorban, még olyan is előfordult, hogy az Okmányirodában szabályosan előre zavartak az ötszázharminckettedik helyemről az elsőre.

A döntés szabadsága – avagy hová tűnt a figyelem?

Mostanában egyre jobban zavar, ha azt érzem, a környezetem okosabb nálam a saját döntéseimben. Nem, nem is így van, valójában mindig zavart, csak eddig nem írtam róla. Vajon hányszor fordul elő, hogy amikor valaki mesél nekünk egy nehéz helyzetről vagy kihívásról az életében, ahelyett, hogy végighallgatnánk, igaz, értő figyelemmel lennénk iránta, már az első mondatok után elkezdjük sorolni a javaslatainkat, mutatván, hogy milyen szuperagyak tudunk lenni, ha másról van szó?

Álljon itt néhány példa a közelmúltból.

Gyereket várok, elmegyek az orvoshoz. Megpróbál rábeszélni az amniocentézis nevű, Európa legtöbb országában betiltott, nem éppen veszélytelen, sokszor téves eredményeket mutató vizsgálatra (egyáltalán nem szakmai szavakkal: „kötőtűvel” érzéstelenítés nélkül a hasfalat átszúrva magzatvizet vesznek, miközben próbálják nem a gyereket megszúrni – nna, most aztán kioktató kommentek ezrét fogom kapni, már tudom előre).

Babázunk – amikor még csak eszik és alszik

Kezdhetném a kórházban töltött napokkal is, de bevallom őszintén, abból nem sokra emlékszem. Nem volt rossz élmény, nem volt kiborítóan fárasztó, egyszerűen csak eltelt, miközben vártam, hogy mehessünk végre haza, és elkezdődjön kis családunk életének új fejezete.

Nem tartottam a hazameneteltől, tudtam ugyan, hogy nehéz lesz, de mindenhonnan azt hallottam, hogy ilyenkor még szinte csak esznek és alszanak, és akár a Háború és békét is elővehetem, bőven lesz időm olvasni szoptatás közben, illetve utána, amikor békésen elalszik az ölemben. Így utólag, talán jobban kellett volna figyelnem a „szinte” szóra.